2. évad 9. fejezet

          Először is aloha! Tudom,megint késett a rész,de remélem megérte. Köszönöm az 55 (igen jól írtam le,ötvenöt) feliratkozót,nagyon örülök neki valahányszor rápillantok erre a szép számra. Nos, ezzel a résszel kapcsolatban a szám,mely a fejezet legvégén szerepel kitalált,tehát a fiúknak nincs ilyen című számuk! (Gondoltam szólok a félreértések elkerülése végett.) Másrészről ez is egy hosszú rész lett, a következő részt pedig igyekszem majd hamarabb hozni,amennyire telik tőlem. Reklám: Egyszer volt,hol nem volt, volt egyszer régen egy másik blogom. Nem tudom mennyire mély nyomott hagyott meg a legrégebbi olvasóimban az EHAS blogom,mely egy ikerlányról szól... Hosszas gondolkozás után újranyitom,persze ha az olvasóim szeretnék. Ha érdekel valakit az újrakezdés ide kattintva az oldalsávban szavazhat a blog sorsáról! Reklám. Azt hiszem mára ennyi voltam, jó olvasást, jó szünetet (már amennyi van) és boldog húsvétot!

Ajánlott zene: Fun. - We are young

Vegyes érzések kavarogtak bennem az elhangzott mondat hallatán. Hihetek a szavaiban,annak a szavaiban aki egykor a csillagokat is leígérte nekem az égről, megbizonyosodhatok afelől,hogy valóság,amit állít. Motoszkált bennem valami, ami azt sugallta,hogy hazudik,csak átver. Mégis mennyi a valószínűsége,hogy egy esküvőn,ahol minimum kétszáz ember,plusz a személyzet sürög-forog, eltűnjön a menyasszony testvére,akinek ráadásul alig egy óra múlva táncba kéne vinnie a nővérét, pontban éjfélkor? Az imént még láttam a fiú ismerős világosbarna haját a forgatagban, tudom,hogy utál táncolni,valószínűleg a mosdók felé tartott.

Arcomon átvillant a pillanatnyi idegesség szikrája, de igyekeztem rendezni a vonásaim a vendégek elől és egy archaikus mosollyal néztem Harry zöld szemeibe, s az arcom csupán egy „úgysem hiszek neked” érzést tükrözött. Az eddig feszült vonásai egy pillanatra a meglepettségtől megmerevedtek,majd csalódottan nézett le rám.

-       Kat – mondta nyomatékosabban és igyekezett csupán egyetlen pillantásával meggyőzni az igazáról, sikertelenül. – Alex eltűnt.

-       Biztosan itt van valahol,az előbb láttam,nem volt egy fél órája! – legyintettem nemes egyszerűséggel és már fordultam is vissza az asztalom felé,mikor a keze a csuklómra fonódott. Nem néztem az arcába,minél hamarabb el akartam távolodni a lassan kínossá váló beszélgetésünktől. – Engedj el,meg kell keresnem Ethan-t.

-       Hát még mindig nem hiszel nekem Katherine?! – kérdezte egyre fokozott dühvel,amiért makacsul ragaszkodtam az elméletemhez, miszerint Tess öccse itt van valahol. – Alex, tudod, a nyurga srác, kócos barna hajjal, az egyik metszőfogából le van törve egy darab és mindig valami fura kölnit használ,ami kísértetiesen emlékeztet egy citromos WC-illatosítóra. – jellemezte a srácot,hogy megbizonyosodjon afelől,hogy tudom kit emleget.

-       Igen, Harry, tudom ki az az Alex, elég régóta ismerem – mondtam egy szemforgatással jelezve,hogy már kezd elegem lenni belőle és legszívesebben faképnél hagytam volna,de nem játszottam a bunkót, az nem az én stílusom. – Á, Holly integet – tettettem meglepettséget és szúrtam ki a terem másik végében egy pontot és csak remélni tudtam,hogy a szőke hajú lány valahol arra lesz. – Ha nem haragszol,most odamegyek! – jelentettem ki és egy halvány mosoly kíséretében megkerültem a srácot, éreztem ahogy a vállam súrolja a zakója anyagát.

-       Kat, azt hittem hiszel nekem – mondta halkan,amit csak épp meghallottam mielőtt végleg faképnél hagytam. Lassan visszafordultam,de ő nem mozdult, továbbra is háttal állt nekem. – Gondolod,hogy ilyen fontos dologról hazudnék Neked?

-       Egyszer már hittem neked,hittem benned – mondtam keményen,érzelemmentes hangon s arcvonásaimat úgy rendeztem,hogy a hirtelen felém forduló Harry semmit ne tudjon leolvasni belőle. – Hiba volt.

-       Azt hittem felnőttél, de úgy látszik a külső nem minden – mondta felszegett állal, megkövült vonásokkal s hangjából sütött a felém irányuló ellenszenv, a sértettség és a lenézés. Nem tudtam mit válaszolni rá, nem is akartam,mert sejtettem ha megszólalnék mindent tönkre tennék és ezt a kapcsolatot már jobban nem lehetne elrontani. Megperdültem a tengelyem körül, s az elfojtott indulatomat leplezve mások elől, ökölbe szorított kezekkel vonultam le a táncparkettről.

Megálltam a bárpult mellett, onnan figyeltem a parketten hajlongó párokat, a lábak között maguknak utat törő kergetőző gyerekeket és az italokat szürcsölő idősebb vendégeket akik komoly eszmecserét folytattak. Szememmel lázasan kutattam valamelyik barátom után,hogy megbizonyosodjak róla,tényleg csak hazudott Harry. Egy pincér fiú állt meg előttem és vidáman kacsintott kék szemeivel és egy tálcán pezsgőt kínált felém,amit egy udvarias mosollyal el is fogadtam. A pohárban körbe-körbe lötyköltem a folyadékot,amitől egyre több buborék távozott, s ha most Ethan látna biztosan lehordana,amiért „tönkreteszem” azt amitől a pezsgő, pezsgő.

-       Idd meg gyorsan mielőtt vége lesz az estének! – hallottam magam mögül a legrégebbi barátom dorgáló hangját és jobbra fordítottam a fejem,a hang irányába. Liam állt az asztal egy tőlem távol eső pontján,kissé feszengve a szmokingjában,pedig már megszokhatta volna ezt az öltözetet,hiszen majdnem minden nap ki kell öltöznie. A haja a szokásosnál is jobban fel volt zselézve,amit bizonyára egy rutinos fodrász keze nyomán érte el „tökéletes” formáját. Szerény véleményem szerint a mostani „farkasemberes” külseje, a borostás arca sokkal komorabbá teszi a vonásait,mint amilyen. Persze nem egy hatalmas társasági ember,aki mindig mindenkivel megtalálja  a közös hangot,viszont rengeteget mosolyog. Azonban a régi,kisfiús és őszinte mosolya csak ritkán köszön vissza rám a paparazzi fotókról. Ettől féltem. Jó,persze én sem vagyok egy szent ember,aki tartja magát az elhatározásaihoz, én sem akartam híres lenni,mégis a népszerűség hajójára szálltam,csak azt nem tudom meddig visz és hol kell majd kiszállnom. – Vagy ha nem,én megiszom! – ajánlkozott egy szerény mosoly kíséretében,ami inkább tűnt szomorúnak a betegsége miatt,amit ugyan nem említett,de ott lebegett a levegőben. Nem akart ő rosszat saját magának,de melyik fiatal ne próbálta volna már egyszer ki az ivást és melyik korombeli fiatal nem feküdt részegen egy fürdőkádban. Liam ezt nem tapasztalhatja meg,ami egy szempontból megnyugvást is jelentett a fiukat féltő szüleinek.

-       Mindjárt szerzek neked kölyökpezsgőt! – kacsintottam rá,amitől a szomorkás mosoly átcsapott egy sértődöttséget kifejező grimasszá, majd bánatosan lehajtotta a fejét. Megkerültem az asztalt és megálltam mellette és lejjebb hajoltam,hogy belekerüljek a látóterébe,mivel komolyan megijedtem tőle,hogy sikerült megsértenem őt a viccnek szánt megjegyzésemmel. Ahogy belenéztem azokba a barna szemeibe rögtön tudtam,hogy ugratott,de nem tudtam olyan hamar reagálni a hirtelen reakciójára,úgyhogy csak egy kislányos sikkantásra tellett tőlem. Elkapta a derekamat és megcsiklandozta az oldalamat,amitől hangosan felröhögtem,majd miután ennyivel nem érte be,megfogta a jobb kezem és az ellenkező irányba lökött,amitől kipörögtem a kezei közül. Azt azzal a legjobb barátom nem számolt,hogy még mindig borzalmas a kéz – és mozgás koordinációm,így a lendülettől elvesztettem az egyensúlyom és a kezem kicsúszott az övéiből és egy nem túl nőies pózban elterülve huppantam le a földre.

-       Aú – jajdultam fel miután az esés utáni fájdalom belenyilallt a hátsó fertályomba és egy pillanatra megfeledkeztem arról ki is vagyok,milyen ismeretségnek örvendek és gyorsan felpattantam. Liam-et meglepte a váratlan reakcióm valamint az is,hogy teljes erővel nekiütköztem a mellkasának és ő is lehuppant a padlóra.

-       Kölcsön kenyér visszajár, vagy mi? – kérdezte a tomporát vakargatva és komor arccal felnézett rám. Egy fél pillanatnyi kínos csend után egyszerre szakadt fel belőlünk a nevetés,ami néhány vendég kíváncsi pillantását is ránk vonzotta,de abban a percben valahogy nem tudott érdekelni. Végre újra a régi köztünk a kapcsolat a legjobb barátommal,aki egyben valami unokatestvér féleségem is. Rég nevettem ilyen jót vele, a két év ami alatt alig találkoztunk közénk állított egy falat,ami most megtörni látszott. Eleinte az első napokban csak egy-egy udvarias kérdésre tellett tőlünk, egyikünk sem tudta mennyiben változtak a másik érzései,nem tudtuk hogy viszonyuljunk a másikhoz. Ez az esküvőhöz illetlen, röhejes viselkedés azonban végre eszünkbe jutatta a közös emlékeket,amely semmilyen távolság,szünet el nem törölhet.

-       Valami olyasmi! – nevettem fel és a bal karomat felé nyújtva sikeresen talpra segítettem,majd egy hosszú, bordaropogtató ölelésbe zárt, nagy meglepődésemre. Hiányzott ez a közvetlen mozdulat,ami egykor annyira megszokott volt tőle, teljesen el is felejtettem milyen,ha olyasvalaki karol át, aki fontos neked. Néhány rajongó ölelése felejtős,mert bármennyire is szeretném,nem tudom mindegyik arcát megjegyezni,sokszor rögtön elfelejtem annak a személynek a külsejét,aki pár perce még átkarolt. De Liam-et nem felejtem el, ez egy biztos pont.

-       Hiányoztál KitKat! – suttogta kissé boldogtalan hangon,amitől ösztönösen szorosabban húztam magamhoz. Nekem is kimondhatatlanul hiányzott a közelsége az elmúlt két évben, senki sem tudta nélkülözni a elszánt, a barátaiért mindenre képes, mértéktartó, kedves, őszinte személyét.

-       Te is nekem Li… - suttogtam elcsukló hangon,mely a fojtogató sírástól volt erőtlen és gyenge. nem terveztem,hogy ma egész álló nap sírni fogok, de azok a számomra kedves emberek kihozták belőlem és ennek örülök. Mert ez azt jelenti,még mindig fontos vagyok a számukra,még most is barátok vagyunk.

-       KityKaty! – ordította bele hirtelen valaki,egy nagyon is jól ismert személy a fülembe a becenevem,amitől automatikusan hátraugrottam és akaratlanul is az ijesztgető irányába lendítettem a karommal. Hiába tudtam,hogy a drága Tomlinson játszadozik „ki ijed meg a legkönnyebben?” játékot,mégis a rengeteg önvédelmi óra hatására a testem önállósította magát és jól arcon vágtam szegényt. Meglepetten nézett vissza rám,arcán ott virított a tenyerem nyoma,de annyira nem fájhatott neki,mert nem is dörzsölgette. Hát, Mrs. Gates, sajnos nem sikerült elsajátítanom az önvédelem óráin a „hirtelen pofon”-nak nevezett ütést. De megnyertem a „ki ijed meg a legkönnyebben ?” játékot, Louis vesztett.

-       Ez…ez meg mi volt? – kérdezte inkább döbbenten,mint haragosan Tommo,majd hirtelen hangosan és nem mellesleg magas hangon elkezdett szakadni a nevetéstől. Számomra csak egy kérdés maradt: mi volt olyan vicces? – Te…te megütöttél? – érdeklődött két nevetőroham között a srác,aki már az oldalát szorította.

-       Igen – mondtam halkan és riadtan figyeltem az arcát, nem e evett valami olyasmit,amitől az ember hirtelen meghülyülhet. Várjunk, ez Louis Tomlinson, ő alapjáraton ilyen furcsa. Jó,akkor megnyugodtam.

-       Komolyan? – hitetlenkedett továbbra is pár perc múlva miután már abbahagyta a nevetést,mert annyira szúrt az oldala. – Mi történt veled KitKat?

-       Ö… talán megijedtem? – értetlenkedtem felvont a szemöldökkel és segélykérően néztem Liam-re,aki a fejét rázva röhögött a bandatagján, ő már megszokta ezt,én pedig úgy látszik elszoktam ettől a viselkedéstől.  

-       Olyan fejet vágtál,hogy… - fogott nevetésének megmagyarázásába Louis,majd értetlen arcomat látva ismét elröhögte magát.

-       Mit ivott? – fordultam Liam-hez,mert már sejtettem miért viselkedik így Tommo. Esküvő,ingyen pia;hogy erre miért nem gondoltam hamarabb? Fejemet rázva néztem a még mindig jó hangulatban lévő srácra és észre sem vettem,hogy valaki mögém lopakodott és letakarta a szemeim a kezeivel.

Még mielőtt bármit is mondott volna,már tudtam ki az. Megismertem a parfümje illatáról, a kezének érdességéről,amit annyiszor szorítottam meg. Elég volt éreznem a lélegzet vételét a nyakamon, tudom hogy hasonló gyorsasággal veszi a levegőt mikor reggelente hamarabb ébredek fel mellette. Ha hajnalban kell felkelnem sokszor leptem meg egy „Kat ébresztéssel”, ami abból állt hogy felálltam az ágyra és ráugrottam. Igen,elismerem,ez nem valami felnőttes és megfontolt szokás tőlem,de imádom,mikor azon az álmos,morcos hangján mindenféle értelmetlen mondatot motyog,épp ami eszébe jut. Felejthetetlen,mikor egy-egy késő éjszakáig tartó forgatás után a közös lakásunkban virraszt és vár rám a kedvenc éttermemből rendelt vacsorával és egy illatos virágcsokorral. Már az idejét sem tudom mikor találkoztunk vagy hogy mikor változtak meg iránta az érzéseim az eleinte barátságból kialakult szerelemmé. Ethan vallomásból kiderült,hogy én neki a kezdetektől fogva sem voltam közömbös és ez a tény megnyugtat. Szeret.

-       Találd ki, ki vagyok? – kérdezte halkan,mire csak elmosolyodtam Ethan hangjára.

-       Na,vajon ki? – nevettem fel halkan és lefejtettem a szemem elől a kezeit és lassan hátra fordultam és egyenesen a barna szemeivel találkozott a pillantásom. Arca egy kissé kipirosodott a fülledt levegőtől, és a homlokán is izzadtság cseppek fénylettek. – Merre jártál? – kérdeztem könnyedén,de Harry intelme miatt fokozottan éberen figyeltem a vonásait a füllentés jelei után kutatva.

-       Erre-arra,megpörgettem Jane-t a parketten és Matt-el beszélgettem a szemközti ablaknál. A bátyádnak kezd elege lenni az egyik csajból,aki nem ért a szép szóból és nem akar róla leszállni – magyarázta lelkesen és közben a táncparketten ácsorgó, unott arcú bátyám felé mutatott,akit körbe táncolt egy igen rövid ruhájú lány. Nem is értem Matt viselkedését,hiszen az egójának is jót tesz, ha egy szép lány körültáncolja,nem mellesleg a barna hajú lányok a gyengéi, fogalmam sincs miért unja a csajt. – Jut eszembe! – kapott színpadiasan a homlokához Ethan és igyekezett tudomást sem venni a még mindig nevető Louis-ról. – Még nem is táncoltunk ma!

-       Nagyon jól tudod,hogy nem tudok táncolni! – hívtam fel a figyelmét arra a tényre,hogy két ballábam van. Szokása tudomást sem venni erről a tényről,pedig az ő egészsége érdekében utasítom vissza. – Kérd fel inkább Care-t, igazán ráfér a szórakozás, ha már egyszer ezt az egész eseményt megrendezte – mutattam a bejárat mellett ácsorgó ideges lányra,aki kritikus szemmel méregette a meghívottak arcát. Maximalista lány,neki muszáj mindenkit boldoggá és elégedetté tenni.

-       Ha te mondod! – mosolyodott el és egy gyors csókváltás után átfurakodott két táncoló pár között és egyenesen a menedzserem felé sietett. Elégedetten konstatáltam, hogy a lány zavartan elmosolyodik és fülig pirul,de a tőle nem messze álló szmokingos, húszas éveiben járó srácra mutat, jelezve,hogy már felkérték.

Megfordultam,hogy megkérdezzem Liam-től,emlékszik-e még arra,mikor együtt részt vettünk egy évekkel ezelőtti esküvőn. Visszagondolva,már akkor felismerhettem volna,hogy nincs ritmusérzékem,ugyanis ötéves fejjel a színpad közepére mászva ráztam magam a nagy,habos ruhácskámban, a közönség nagy örömére. Megjelent a szemem előtt egy kép,amint a kis Liam a fejét rázva próbál figyelmeztetni,hogy ne menjek fel a színpadra,de nem hallgattam rá. Akkor égettem be magamat először a nyilvánosság előtt és nem utoljára. Nemrégiben az egyik vörös szőnyeges botlásommal volt tele a sajtó,amit legalább egy hónapig fel-felidézett a média a legnagyobb örömömre.

-       Kat,Kat,Kat! – futott felém, lobogó hajjal Holly,s a nagy ruhája segítségével sokkal könnyebben tört utat magának mint a tömeg. A reggel még gondosan begöndörített tincseinek formájának már nyoma sincsen, visszanyerte eredeti alakját és egyenesen omlott majdnem a derekáig. A hiper-szuper, számomra semmitmondó,egy fotós számára nagy kincset jelentő fényképezőgép a nyakában lógott és egyik kezével folyamatosan a gép madzagjával babrált.  – Na szóval, amit most mondani fogok igazából,ha jobban belegondolok,meg fog ijeszteni,de nem akarom magamban tartani,viszont Tess-hez sem szeretnék fordulni…- hadarta észveszejtő gyorsasággal a lány, s idegessége meg is látszott a fokozatosan elhalkuló hangján és zavart pillantásaitól. – Szóval,én…Szépek a karkötőid,honnan vannak? – terelte el hirtelen a beszélgetést egy teljesen más irányba,de mindezt csak jóval később sikerült felfognom,fejembe szállt az a pár korty pezsgő,ezért is nem nagyon iszok alkoholt. Tulajdonképpen soha. – Amúgy lőttem pár aranyos képet arról a két ikerlányról,akiket alig lehet megkülönböztetni. Juj, az ifjú házaspárt is sikerült lefotózni és szerintem gyönyörűek lettek,bár ez csak kinagyítva,vagy számítógépen mutatva néz ki igazán jól. Fú és gondolj bele, ha levizsgáztam és befejeztem a főiskolát hamarosan már hetente fogok ilyen csodás eseményekre járni. Ááá,de bár túl lennék a vizsgákon,de addig még van pár hónap,de… Félek. Igyekszem rengeteget fotózni,különböző pozíciókból tárgyakat,növényeket,elkezdtem portfóliókat készíteni...Jut eszembe,nincs kedved egyszer „modellt állni” nekem? Eléggé felkapnának,ha megtudnák,hogy téged,mint híres színésznőt fotózhatom. Persze nem muszáj,nem akarok semmit rád erőltetni és…

-       Várj,várj egy kicsit Holly! – ráztam meg a fejem,hogy megszabaduljak az agyamat eltompító értelmetlen fecsegésétől, amit nyilván elterelésnek szánt,csak olyankor szokott össze-vissza fecsegni és csakis akkor tekergeti az egyik hajtincsét. – Persze,benne vagyok abban a fotózásban,de van egy olyan érzésem,hogy eredetileg nem erről akartál velem beszélni – emeltem magasba az egyik szemöldököm és gyanakvóan fixíroztam az arcvonásait,melyik pillanatban leplezi le magát.

-       Izé, tudod van egy kis gond,de nem kell felizgatnod magad… - mondta lassan elnyújtva a szavak végét és a feje tetejét vakargatta. Kezdett zavarba hozni a kertelése és egy célirányos pillantásomra végülis kibökte mi a baja. – Szóval,Alex eltűnt.

-       Tessék? – néztem Holly-ra tágra nyílt szemekkel és nem azért volt,mert most hallottam először,hanem mert most bizonyosodtam meg róla,hogy igaz. Harry nem hazudott. Miért is hazudott volna egy ilyen fontos dologról? Minek kellett nekem ilyen makacsnak,hajthatatlannak és konoknak lennem? Miért nem tettem félre a büszkeségem és hittem neki? Íme, visszatért a régi Kat,aki hibát hibára halmoz, de rég találkoztam már ezzel az énemmel.

-       Hát,igazából Harry vette észre először,aztán szóltunk Care-nek és Hope-nak,megegyeztünk,hogy valamit kitalálunk a keresése közben – vallotta be egy nagy levegővétel után a lány. – Én pedig bepánikoltam,mert elvileg már valami rokonféleség lett ő is és Tess is és…Tudod,hogy milyen rosszul kezelem a feszült helyzeteket és amikor megláttalak Lou-val hülyülni,eszembe jutott, hogy te mindig kitaláltál valamit,bármilyen szorult helyzetben is voltunk. Segíts,kérlek – suttogta kétségbeesetten és szemében megcsillantak az első könnycseppek,melyek az őszinte aggodalom jelei voltak.

-       Menjünk – jelentettem ki határozottan és megragadva a hirtelen hálálkodásba kezdő Holly karját, a női mosdó felé vettük az irányt. Zavartan hallgattam a szőke lány köszönetét,amiért önzetlenül itt hagyom a lagzit és Alex nyomába indulok. Nem értem,ilyen távol kerültünk volna egymástól? Ez anno még magától érthető dolog volt,hogy segítünk azoknak,akik fontosak a számunkra, én pedig együtt nőttem fel a két Diamond-dal,mégis Holly szavaiból arra lehetett következtetni,hogy nem is a fiúért teszem. Mintha magamtól nem indultam volna el rögtön… Nem is indultam! Mert nem hittem Harry-nek.

Szinte belöktem a vállammal a mosdó lengőajtóját és a kelleténél egy picivel erősebben rángattam magam után. Nem bírtam kontrollálni a bennem lévő feszültséget és idegesen túrva a hajamba a mosdókagyló fölé hajoltam. Megnyitottam a csapot,amiből szinte azonnal folyni kezdett a forró víz és a balomat alá rakva igyekeztem valamit kitalálni,bármit ami segíthet ebben a szorult helyzetben. Gyors szívverésemet igyekeztem lassú lélegzéssel lassítani,miközben magamban számoltam a másodperceket. Lássuk csak,nyugodjunk meg, vegyük számításba az opciókat. Először is, Alex nincs a teremben. Első lépésként körbe kell járni a szobákat,amelyeknek a szobakulcsa nincs a portásnál. Másodszor,ha ott nem találjuk átfésüljük a kertet,nem csapva nagy feltűnést. Harmadszor,ha kint sincs,akkor…Nem,nem szabad a legrosszabbra gondolni,bármi legyen is a legrosszabb! Bizonyára Alex annyira berúgott, hogy valamelyik bokor tövében elaludt,nem kell agy felhajtást csapnunk. Remélem Holly-val egy óra alatt megtaláljuk,még a mennyasszony tánc előtt,amit a srácnak kéne táncolnia Tess-sel.

* * *

- Itt nincs! – kesergett Holly és feltápászkodott egy kis tuja mellől,aminek többször is alánézett,hátha ott van Alex. Maximum csak fekve fért volna el és a lába egyértelműen kilátszott volna a bokor takarása alól,mindegy,nem kezdtem el kioktatni a lányt,így is eléggé ki volt akadva. A rózsaszín,habos-babos ruhájára ugyan ügyeltünk,de óhatatlanul is bepiszkolódott az alja,de megnyugtattam,hogy majd kimagyarázzuk valahogy.

- Meglesz,ne aggódj! – nyugtattam a tőlem szokatlan közömbös hanggal. Megtanultam uralkodni az érzelmeimen és elrejteni mások elől a gondolataim. Most Holly egy pillanatra felkapta a fejét a különös hangvételemre,de az egyik bokor felől hirtelen nyöszörgést hallottunk. Gyorsabb voltam,mint szőke hajú barátnőm,átszlalomoztam három bokor között,míg végül megálltam egy rózsabokornál. Mit ne mondjak,szép kis helyett választott magának a pihenéshez Alex!

- Al,hát itt vagy! – rikkantotta boldogan,s megkönnyebbülten Holly és a ruhája elejét felfogva sietett felénk. Sejtettem mi fog történni és felemeltem a kezemet,de mit sem ért,a lány észre sem vette,így pontosan oda lépett,ahova nem szerettem volna. A rózsák tüskéi belefúródtak a szoknyájába,s mivel a lány futott,csak a rántást érezte és az anyag szakadását hallotta. – Jaj,ne,ez a ruha nem az enyém! Kölcsönöztem! – kapta a fejéhez kesztyűs kezeit és ez pillanat alatt átcsapott vidámsága szomorúságba.

- Ne aggódj,majd én kifizetem! – veregettem meg kedvesen a vállát,majd egy hangos horkolásra a hang irányába kaptam a fejem. – Segítsünk Alex-nek,gyere! – intettem felé és leguggoltam a rózsabokor mellé és óvatosan félrehúztam egy ágat,hogy szemügyre vegyem Alex arcát,aki nem Alex volt.

Ijedtemben hátrálni kezdtem,de nem kalkuláltam bele a magas sarkú cipőmet,sem az egyenetlen talajt,így elterültem a földön. A férfi,akire azt hittük Alex,magassága ugyan megegyezett a keresett személlyel,de egyáltalán nem hasonlított Tess öccsére. Szőke haja szanaszét állt, s néhány levél és tüske is benne maradt az alvás következtében. Borostás arca az álmosságtól gyűrött volt,szemei az ábrándtól kissé kipirosodtak,de így is fel lehetett ismerni.

-       Niall? – vontam fel a szemöldökömet értetlenül és magamban próbáltam összerakni,hogy is kerülhetett ide. Elvileg Harry felkísérte a szobájába,de erről nem bizonyosodhattam meg,mivel nem találkoztam vele azóta.

-       Te…te mit keresel itt? – kérdezte rémülten Holly és zavarában, amiért összefutott az ex-barátjával, és zaklatottságában hátraugrott,ezáltal még jobban belegabalyodott a rózsabokorba. Először segítettem felállni a lánynak,nem említeném a rengeteg tüllt,amit muszáj volt leszakítani,mert olyannyira belegabalyodott a tüskékbe. A szőke hajú lány ruhája így az eredeti ruha hossza a felére csökkent,hála az olyan ruhatervezőknek,akik nem értenek a foglalkozásukhoz. Holly sikeres talpra állítása után Niall segítségére siettem, aki időközben magához tért és értetlenül nézett hol rám,hol az ex-barátnőjére. A kínos csöndnek végül az ír srác vetett véget, aki a nem kis mennyiségű alkohol elfogyasztása után egy hatalmas nevetéssel reagálta le a helyzetet. Értetlen pillantást váltottam Holly-val,majd szemkontaktussal megbeszéltük,hogy felsegítjük a srácot. A lány vonakodva bár,de hóna alá nyúlt Niall-nak és pedig a másik oldalán álltam és háromra felemeltük.

-       Vigyük be,de hátulról,nehogy észre vegyék! Elég lesz egy perc,hogy holnap az újságok címlapján legyen! – javasoltam,mire a barátnőm csak bólintott és a még mindig nevető srácot a hátsó bejárat felé igyekeztünk.

Amint az ajtóhoz értünk idegesen konstatáltam,hogy zárva van. Támadt egy ötletem és Niall támasztását egy pillanatra átruháztam Holly-ra és a táskámban kotorásztam a telefonom után. Hamar meg is találtam (nagyjából csak ezt tartalmazta a retikül) és már gyorshívást kapcsoltam Care-nek.

-       Vedd már föl,csajszi! – szidtam idegesen a mobilomat,s egyik lábról a másikra állva igyekeztem melegen tartani a lábaimat. Holly halk sikkantására hátrakaptam a fejem és egy halvány mosollyal figyeltem,ahogy Niall nem tud megállni a lábán és a teljes súlyával a szőkeségre támaszkodik.

-       De szépet álmodom,itt van Ő is! – motyogta az ír srác és lassan pislogva nézett bele a lány szemeibe,aki azt sem tudta mit csináljon zavarában ettől a kijelentéstől. Segélykérően pillantott rám,közben egyre vörösebb lett az arca Niall mondataitól,amik szerintem nem ide valóak és nem hat szemnek szólóak voltak. – Annyira szeretlek Holly,hiányoztál,de nem mondtam meg mert olyan hikk,boldog voltál nélkülem… - vallotta be a szeszes ital hatására,amit szerintem józanul biztos nem mondott volna el az ex-barátnőjének. Holly csak állt, vagyis inkább a fiú súlya alatt roskadozott és próbálta rendezni a gondolatait.

-       Haló? Kat? Hol vagy? -  szólalt meg legalább tizenöt monoton hívást jelző hang után Care én pedig megkönnyebbült sóhajjal fordultam el a két barátomtól és megnyugodtam,hogy a további privát beszédnek nem leszek a fültanúja.

-       Szia,Care! Kint vagyok a kertben,kinyitnád a hátsó ajtót? – kérleltem a menedzserem,aki már megszokva a furábbnál furább kéréseimet,csak egy fáradt sóhajt eresztett és hallottam,ahogy egyre távolabb kerül a zenekartól.

-       Sietek,alig öt perc múlva beszédet mondasz! – mondta sürgető hangnemben a lány,mire eszembe jutott az ígéretem,mi szerint a menyasszonytánc előtt, kiállok a vendégek elé az ifjú párhoz intézett szavaimmal. Már tegnap el akartam kezdeni írni egy beszédet,de a nagy kapkodásnak köszönhetően elfelejtettem.

-       Ja,persze, a beszéd – mondtam könnyedén,mintha nem felejtettem volna el. – Igen, a beszéd…

-       Ne mondd,hogy elfelejtetted? – szaladt fel magasra Care hangja. Sejthettem volna,hogy azonnal átlát a szitán,hisz nem egyszer kerültem hasonló helyzetekbe. Reméltem,hogy most is olyan jó beszédet tudok tartani,mint a múlt havi sajtótájékoztatón vagy a nemrégiben történt múzeum megnyitásán Amerikában.

-       Ááá,én… - nevettem lelkesen,de balszerencsémre nem tudtam átejteni a lányt,akinek sikerült jól kiismernie az évek során. – Dehogy…

-       Katherine,mondd azt hogy legalább nagyjából meg van a fejedben a szöveg… - mondta számon kérő hangnemben Caroline,mire zavartan elröhögtem magam. – Jaj,Kat!

-       Majd megoldom,csak gyere, van egy kis gond az egyik énekessel- legyintettem és gyorsan másra tereltem a szót,mert Niall a hátam mögött az öklendezéssel összetéveszthetetlen hangot adott ki, Holly pedig meglepetten sikkantott egyet. – Siess!

-       Itt vagyok! – nyílt ki az ajtó,ahol már Care várakozott,egyik kezében még mindig a telefonját tartva, a másikban pedig a hátsókulcsot szorongatva. Kérdő tekintete rólam a két szőkeségre vándorolt,akik egymásba gabalyodva terültek el a földön,ugyanis Niall elkiáltotta magát,hogy „Hol a róka?Itt jön a róka!” Holly pedig erre ellökte magától,de nem számolt vele,hogy a srác véletlenül magával rántja. – Ööö,azt hiszem az lesz a legjobb,ha nem kérdezek semmit. – jegyezte meg diplomatikusan a menedzserem és kitárta előttünk az ajtót. Felsegítettem Niall-t a földről és Care segítségével betámogattuk a személyzeti bejáraton, a szőke lány pedig utánunk sietett.

-       Holly,hogy néz ki a ruhád? – kérdezte szörnyülködve a menedzserem,miután a fényben meglátta a koszorúslány ruháját. – Mit csináltál vele? Hogy fogunk így elszámolni a ruhakölcsönzőnek?

-       Majd én kifizetem! – vettem védelmembe Holly-t,akit már a sírás kerülgetett Caroline szidásától. Amúgy is bűntudatom van amiatt,mert tulajdonképpen én szakítottam el a ruhát.

-       Jól van,de most siess a színpadhoz,már csak rád várnak! – hesegetett el a menedzserem és már indult is a lépcsők irányába Niallal és Holly-val.

Bár nem sikerült megtalálni Alex-et,remélem amíg én a beszédemet mondom Holly szól a többieknek és együtt keresik tovább. Elvileg jó színész vagyok,vagyis ha több ember is elismerően szól a teljesítményemről,simán beadom az egész vendégseregnek,hogy mennyire nyugodt vagyok és nem történik semmi. Azonban ha most egy orvos meghallgatná a szívverésemet,biztosan elküldene a kórházba,mert a szívdobogásomat már a fülemben hallottam. Lassan átvágtam a konyhán a személyzet nem kis meglepődésére és a lengőajtót félretolva besiettem a nagyterembe,ahol már a legtöbb vendég a helyén ülve várakozott. Nagy levegőt véve kerülgettem az asztalokat, s a vőfély egyből kiszúrt és a mikrofonba harsogva a nevemet odainvitált magához. Amint odaértem mellé egy széles mosollyal az arcomon fogadtam el a mikrofont és a színpadra vezető három lépcsőn fellibbentem és megálltam,szembefordulva a közönségemmel.

-       Nos – köszörültem meg a torkom,mire a minden szem felém fordult. A jobb kezemben szorongatottam mikrofont,míg a bal tenyeremet óvatosan a ruhám szoknyájába töröltem. – Hú,hát az igazat megvallva senki nem figyelmeztetett,hogy ma összefüggő mondatokban kell majd beszélnem,miután nem egy pohár pezsgőt legurítottam – indítottam a beszédemet egy humorosnak talált mondattal,amit a közönség tapssal jutalmazott. – Na de se baj,ha valaki,aki szintén ennyi mennyiségű italt megivott mint én és nem értené most a beszédem,nyugodjon meg, minden bizonnyal pár órán belül megtekinthető lesz egy videó megosztón – kontráztam,mire a közönség harsány nevetésbe kezdett,köztük Louis hangját biztosan kihallottam. – Komolyra fordítva a szót,ma nem azért gyűltünk össze,hogy azokat dicsérjük,akiket a kelleténél egy kicsit többen ismernek – biccentettem Zayn és Liam felé,akiket ki tudtam venni a tömegből,valamint ha jól láttam Daisy is ott állt egy oszlopot támasztva. – hanem hogy az előttem álló tökéletes párt ünnepeljük és velük lehessünk közös életük első éjszakáján!

-       Na,azért a részletekre nem vagyunk kíváncsiak! – rikkantotta Louis a balszélről,mire Hope fejbe vágta ,de megtette a hatását a mondata. A közönség soraiból tapsvihar és nagy hahota jutalmazta a poénos beszólást,az ifjú pár meg csak lefele nézett és mind a ketten fülig vörösödtek.

-       Szóval,félbeszakítva eme humoros megjegyzést,egy kissé komolyra fordítom a szót – vettem vissza a szót Louis-tól és a házaspárra mutattam. – Olyankor nehéz megtalálni a megfelelő  szavakat,ha azokról kell szólni,akik közel állnak az emberhez.  A barátaim olyanok,mintha a testvéreim lennének! – mosolyogtam sorra a két bátyámra akik Daisy közelében ácsorogtak,illetve tekintetemmel megkerestem az összes „barátom”. – Tess-t,be kell vallanom,fogalmam sincs mióta ismerem, de komolyan. Szerintem nem is fontos percre pontosan tudni mióta ismerjük egymást, hiszen az életem minden fontos pillanatában velem voltál. Ott segítettél ahol tudtál,néha szép szóval néha egy-két pofonnal… - mosolyogtam a lányra,aki azt sem tudta mit csináljon zavarában,ugyanis nem azaz érzelem kinyilvánító fajta és nem is szokta hallgatni,ha valaki arról beszél mennyire szereti. – Köszönöm,hogy rád számíthattam a legjobb és a legrosszabb napokon. De tudod mit,nem hozlak zavarba az érzelem kitöréseimmel. Sose felejtsd el nővérek örökkön-örökké – mondtam,egyenesen belenézve a lány sötét barna szemeibe,ahol egy pillanatra minta egy könnycsepp halvány árnyékát véltem felfedezni. Dave…Szerintem még mindig én tudok jobban kosarazni kettőnk közül,ne tagadd! – kacsintottam a srácra,mire ő csak elröhögte magát és nyomott egy puszit a felesége arcára. – Rád nem igaz az önző,képmutató és makacs szavak,ugyanis bárkinek,bármire volt szüksége,ahogy tőled telt,megoldottad. Hihetetlen szorgalommal dolgoztál világ életedben és nincs is szükséged olyan nőre,aki érzelmesebb nálad. Ami valljuk be,igazán nehéz – szóltam be neki játékos hangsúllyal,amit igazán nem vett a szívére,csak felemelte a hüvelykujját jelezve,célba találtam. – Ha valaki megkérdezi,milyen volt ennek a csodálatos párnak az első találkozása?Hát,ki kell hogy mondjam,nem úszott rózsaszín felhőkben az égbolt, nem volt Tess-nek tökéletesen beállítva a haja és Dave is rózsaszín inget viselt…

-       Hé! – kiáltott közbe a frissen házas srác tettetett felháborodással. – Mondtam már,hogy összekeveredett a mosásban Holly ruháival!

-       Ez nem igaz! – csattant meg az újonnan belépő szőkeség és az unokatestvére felé fordulva arról kezdett magyarázni,hogy az első gimis napján mennyire,de mennyire abban a rózsaszín pólójában akart lenni. Ez az összeszólalkozás némi időt adott arra,hogy szememmel megkeressem a tömegben Care-t vagy Hope-ot akik bizonyára tudnak Alex eltűnéséről. Észrevettem a terem leghátsó részén egy fekete-fehér ruhaforgatagot, ezek szerint a menedzserem sikeresen felvitte a szobájába Niallt,Hope pedig az első sorból néz rám,ölében a fiával. Hol vagy Alex?

-       Oké,oké – szóltam közbe felemelve a kezemet,mire a rokonok abbahagyták a „vitájukat”. – Szóval. Ennek ellenére,hogy nem volt az a filmekbe illő találkozás,még is,idáig elvezetett. Sokan,most neveket nem említek, feltették nekem az a kérdést: nem túl fiatalok,ahhoz hogy alig húsz évesen összekössék az életüket? A válaszom egy határozott nem volt. Nem kell ahhoz éveket várni,hogy lépni merj,ha tudod,hogy megtaláltad az igazit,csak rajta! Ha elvesztegeted az idődet a gondolkodással és az agyalással sosem találod meg a nagy Ő-t! Ők egymásra találtak már nagyon fiatalon,holott valakiknek évtizedekbe telik ez. A véleményem szerint itt van a tökéletes párra a példa. Tess és Dave… - fejeztem be a beszédet a pár nevének elmondásával,mire az egybegyűltek hangos tapssal jutalmaztak én pedig lesiettem a színpadról.

-       Nagyon jó voltál,kicsim! – dicsért meg Apa,aki a színpad mellett ácsorgott s Jane kezét szorongatva, figyeltek engem. – Sokszor elgondolkozom,tényleg a lányom vagy? Mert én tuti nem tudtam volna ilyen beszédet összerittyenteni.

-       Az egészet videóra vettem Kat,nézd csak! – lóbálta az okostelefonját Jane,amit nemrégiben tőlem kapott és most tanulja használni. – Csak azt nem tudom,hogyan kell átküldeni Elisabeth-nek… Ááá,meg is van,küldés. Várjunk csak,nem tud semmit küldeni,nem nyomtam meg a felvétel-gombot! – siránkozott a mostohaanyám és össze-vissza nyomkodni kezdte a készüléket azzal a magyarázattal,hogy biztosan felvette,mert „látta” az egészet.

 Egy gyors öleléssel jutalmaztam a technikai-analfabéta Jane-t és odarohantam a főasztalhoz,ahol már felállva várt az ifjú pár. Ahogy csak a cipőmben tudtam sietni,odafutottam hozzájuk és átkaroltam mind a kettőt,a lendülettől még ki is billentettem őket az egyensúlyukból,de nem dőltek hanyatt,fogták egymás kezét,ahogy sok évvel ezelőtt.

-       Köszönöm – motyogta mélyen a szemembe nézve Tess,s tudtam tőle nem kell egy hatalmas beszédre számítanom,hogy mennyire egyetért azzal amit mondtam. Ő mindig ott volt és mindig ott lesz nekem, az én támaszom.

-       Jaj,annyira köszönjük! – hálálkodott Dave és sokkal,de sokkal tűnt más szemében őszintébb örömnek mint a feleségéé,de ők ilyenek. Dave az érzelgősebb,Tess a keményebb,kiegészítik egymást.

-       Ne köszönjetek semmit – ráztam a fejem,s egy pillanatra megfordult bennem az a tudat,vajon mit fognak szólni hozzá,ha elmondom,Alex eltűnt? Pont ebben az eufórikus pillanatukat rontsam el,mikor úgy ölelkeznek előttem,mintha ez lenne az utolsó pillanatuk? Segélykérően néztem körül,de sajnos Care még túl messze volt tőlem,pedig könyökkel-cipővel harcolt,hogy ideérhessen, Hope-ot a kisfia foglalta le,aki hangosan bejelentette, „jön a kaki”. Igen,apja fia. Holly pedig valahová eltűnt,valószínűleg azért mert többen figyelmeztették,hogy lassan kint van a bugyija a ruhából. A pár várakozón nézett rám,én pedig nem tudtam előállni az igazsággal. „Hé bocsi Tess,eltűnt az öcséd,kerestem,de ő továbbra is bújócskázik velem!” Ilyet nem mondhatok nekik.

-       Csá,na , megyünk táncolni? – szólalt meg mögülem egy hang,amihez tartozó személyt kerestük eddig. Hatalmasat sóhajtottam megkönnyebbülésemben és hitetlenkedésemben,ugyanis miután megfordultam ott állt a keresett személy,éppen és egészségesen, kissé kócos hajjal és a nővérére várt,ugyanis kezdődött a menyasszony tánc. Hihetetlen,mit keres ez itt? Mintha az utolsó pillanatban mentettek volna meg a haláltól (jó képletes haláltól) olyan volt az érzésem. Le sem vettem a szememet a táncparkettre lépő testvérpárról,meredten néztem,nem hittem a szememnek. Komolyan eltűnt,most akkor kinek higgyek? Két ember is azt állította eltűnt,erre fel pont a megfelelő pillanatban itt van. Mi történt? Mert az biztos hogy Alex nem volt itt az elmúlt másfél órában,de akkor hol volt?

-       Hölgyeim és uraim,sajnálatos módon a One Direction együttes fellépése elmarad egyéb okokra hivatkozva – szólt a mikrofonba a vőfély,mire a vendégsereg női tagjainak ajkáról csalódott sóhaj szállt fel. Megértem,hiszen egy vérbeli rajongónak egy ilyen potya fellépés igazán kapóra jött volna egy autogrammért,így viszont,burkoltan célozva Niall állapotára lemondták. Szegény Tess és Alex ott ácsorogtak a színpadon,várva az éjféli táncra,ami külön kérése volt a menyasszonynak és a fiúk pedig felajánlották,hogy ők adják az aláfestő zenét.

-       Egy pillanat! – kiáltott fel a nézőtér soraiból egy ismerős hang és utat törve magának felsietett a színpadra és valamit mondott a vőfélynek,mire a férfi elégedetten bólintott és a zongorához invitálta a „megmentőt”. A srác,mielőtt még leült volna a hófehér zongorához megigazította a göndör haját,ami folyton a szemébe lógott, s erre a mozdulatra a mellettem ácsorgó idős hölgy majd' el olvadt örömében. Igen, Harry-nek sok rajongója van, minden korosztályban. – Sajnálatos módon a banda többi tagja most per pillanat nincs beszámítható állapotban – jelentette be Harry, s a mikrofontól felerősített hangja bejárta a terem minden egyes részét. – Viszont,van egy olyan szám,amit ugyan nem publikáltunk még,de a közeljövőben biztosan hallani fognak róla és most egy kis előzetest hallhatnak tőlem az éjféli keringő tiszteletére. A szám címe, You changed my life…