2.évad 6.fejezet

Igen,itt is vagyok egy hosszabb kihagyás után. Mit is mondjak, köszönöm a 49 (!) rendszeres olvasót,nagyon örülök hogy ennyire érdekli a kortársaimat a történetem. A mostani fejezet kicsit...hát nem a legjobb,amit kiadtam a kezeim közül,de majd meglátjátok...Hosszú,hosszú,készüljetek fel rá!

Ajánlott zene: Lana Del Ray-Summertime Sadness

Érezted egy hosszú futás után a tüdődből kiszorul a levegő és a fuldoklástól,hörgéstől beszélni sem tudsz? Én pontosan ezt éreztem,ugyanezt. Kár azon töprengenem,hogy mégis miért okoz egy ilyen traumát egy ember viszontlátása,nem változtatna a tényeken.

Legszívesebben kirohantam volna a szemközti ajtón és vissza sem nézve, a bérelt autómmal hajtottam volna legközelebbi városig. Vagy országig. Tök mindegy. Az elmúlt két évben,mint kiderült nem csak én kerültem ösztönösen a személyét,hanem a barátaim sem találkoztak vele. Mindez hiába,most mégis a legváratlanabb helyen, a legalkalmatlanabb pillanatban kellett összefutnom az exemmel. Karma vagy valami ilyesmi.

El akartam menni,el akartam futni,de a lábaim nem mozdultak,szinte sóbálvánnyá merevedtem. Átvillantak egy pillanat alatt azok az emlékképek,amik hozzá kötöttek. A forgatás, mikor beöltöztettem öregasszonynak, a jégkorcsolyázás, mikor megismerkedtem a fiúkkal, Hope-pal és Perrie-vel. Szinte láttam magam előtt,ahogy kéz a kézben sétálgatunk Párizs utcáin,de aztán eszembe jutott a találkánk a reptéren.

Nem változott semmit,ugyanazok a hihetetlenül zöld szemek, amelynek pillantását két évvel ezelőtt állandóan kerestem. Olyankor mindig tudtam mit gondol, örül vagy mérges, kétségbeesett vagy elkeseredett, esetleg segítségre van szüksége. Most azonban semmit nem tudtam kiolvasni belőlük,semmit. A rajongók milliói vannak oda meg vissza a jelképévé vált göndör fürtökért,amit le nem vágatna,s amelyekért egykor én is oda voltam. Nem mozdult, farkasszemet nézett velem,ajkai enyhén szétnyíltak a csodálkozástól vegyes megdöbbenéstől, a kis lépcsőházban megfagyott a levegő. Míg Ő semmit,nem változott addig én igenis azon voltam hogy levessem a régi külsőmet. Hosszú göndör hajam, immár ombre stílusú lett, a tincseim átmenetet képeztek a szőke hajszínből egészen a sötét barnáig. Míg londoni diáklány voltam,irtózva tekintettem mindenféle szépség ápolási termékre,utáltam használni a szemceruzát,a szemhéjpúdert és folyton belepislogtam a szempillaspirálba. Most pedig reggeli rutinommá vált a füstös vagy épp élénk színű smink,amiket felváltva díszítik az arcom,attól függően,milyen az aznapi ruha összeállításom.

Liam és Dave még mindig az ajtóban toporogtak,s tekintetüket ide-oda kapkodták köztünk,de nem tudtak megszólalni,ahogy én sem. Magamban imádkoztam azért,hogy bárki,akárki vessen véget ennek a pillanatnak.

-          Kat,Kat várj már meg! Itt vagyok,ne siess úgy el!Hova mész te lány? – harsogta egy ismerős hang az emeletről, közeledő hangos lábdobogások jelezték,ahogy lerohan a lépcsőn utánam. Ó, azalatt a valaki alatt nem a szókimondó Daisy-t értettem!A lépcsőfordulónál tekintett le ránk először és lelassított,miközben nagyra szemeket meresztett a bejáratnál álldogáló megkövült társaságunkra. Az arckifejezése elárulta a véleményét, felvette a legragyogóbb vigyorát és beletúrt hosszú,szőke hajába. – Ááá! – szólalt meg a legmézes-mázosabb hangján,miközben sűrűn pislogott. Lassú léptekkel tette meg az utolsó lépcsőfokokat, a magas sarkúja kísérteties hangon csikordult meg mikor mellém lépett,tisztára mint egy krimiben, passzolt a fagyos hangulathoz.  – Szóval te lennél az a híres Harry Styles? – kérdezte idegborzoló hangon, az „r” hangokat hosszan ejtve.

-          Igen – mondta,meglepődve a kérdésen. Nincs hozzá szokva ahhoz,hogy miután két évvel a szakításuk után összefut az exével, annak az újdonsült amerikai színész barátnője ellenséges hangnemben szól hozzá. Az ismerős hangjától végig futott a hátamon a hideg.

-          Üdv, a nevem Daisy Blue Carter – mutatkozott be csábosan,de hangjában ott bujkált a gúny. -  Én vagyok Kat Willows egyik legjobb barátnője. Tudod,annak a lánynak,akit röpke két évre lapátra tettél, valami szőke modellke miatt! Emlékszel, igaz?

-          Én… - nyögte Harry,de nem tudta befejezni a mondatot,váratlanul érte Daisy kitörése,ahogy engem is. Valahol, a szívem legmélyén szerettem volna,ha befejezné a mondatot,de jobb ha nem tudom,az csak még jobban rontana a helyzeten.

-          Hogy kerül ide? – intéztem Liam felé a kérdést, visszanyerve a hangomat. A gyerekkori barátom először, mintha meg sem hallotta volna a kérdésem,mire megköszörültem a torkom.

-          Te…tessék? – fordította el a tekintetét a Daisy és Harry feszült szóváltásáról. Elég volt egy pillantást vetnie az arcomra, nagyon is jól tudta,hogy nem szabad mellébeszélnie. – Izé…Dave egy kicsit ivott és hát…Én is ittam,de csak egy kortyot!Harry pedig felajánlotta,hogy el hoz minket. Hé,Kat nyugi,nincs semmi bajom!

-          Liam – ejtettem ki sóhajtva a nevét és az arcomat a kezeim közé temettem. Nem csak azért voltam rá dühös mert idevezette Őt,hanem mert felelőtlenül,nem vigyázva a saját egészségére cselekedett. Be kell vinni a kórházba…-Úristen! – kiáltottam fel elrettenve és már indultam is az ajtó felé,ha Liam el nem kapja a derekam.

-          Mi a baj,Keliza? – ráncolta össze a szemöldökét értetlenül és gyengéden megrázta a vállam. Észre sem vettem,hogy az idegességemben kicsordult egy-két könnycseppem.

-          Anya…anya. Most születik a testvérem!Mennem kell! – motyogtam és kirántottam magam Liam kezei közül. Nem tudtam rendesen gondolkozni,azonnal a kórházba akartam menni. Ha eléggé gyorsan kezdek el futni,hamar odaérek és miután anya kijött a műtőből az orvos majd megvizsgálja a valószínűleg eltört lábam,amit a magas sarkú cipőm fog okozni. – Engedj, Liam mennem kell!

-          És mégis mivel mennél kisasszony? – fonta fel a szemöldökét Daisy,majd miután sejtette hogy nem fogok számára megfelelő választ adni,utat tört magának Harry és Liam közt,nem felejtve el „véletlenül”  oldalba vágni az exem. – Még szerencse,hogy elkértem Mrs. Hills kocsiját!Na gyerünk! – jelentette ki azzal kirángatott a kellemesen hűvös londoni éjszakába és elindult a háztömb jobb oldala felé.

-          Öhm, a kórház az ellenkező irányba van! – szólt utánunk Harry a lépcsőházból és a főúton száguldó autók felé mutatott.

-          csak az időt vesztegetjük Daisy,nem ismered a várost! Inkább futok! – legyintettem a barátnőm felé idegesen,nem törődve a göndör hajú srác figyelmeztetésével. A szőke hajú lány kezébe nyomtam a táskám és miután lerúgtam a cipőt sietős léptekkel a jó irányba kezdtem el haladni.

-          Kat,te teljesen meghülyültél? – kiáltott utánam Dave, de nem néztem hátra célegyenes tartottam a legközelebbi zebra irányába.

-          Hé! Állj már meg! – kiáltotta az utánam siető Harry és elkapta a kezem,mielőtt még átkelhettem volna a zöld lámpánál. – Az amerikai levegő teljesen meghülyített? Mégis,hogy gondolod,hogy futva megteszed öt perc alatt azt a több mint négy kilométeres távolságot?

-          Hé,nem szidjuk Amerikát! – torkolta le az időközben odatipegő  Daisy is. – Különben is,Amerikában megszokottak tőle az ilyen meggondolatlan dolgok. Gyere,csajszi fogunk egy taxit!

-          Ne hülyéskedjetek már, elviszlek titeket! – válaszolta dühösen Harry,majd sebes léptekkel a parkoló felé kezdett sietni,zsebéből pedig előhalászta a slussz kulcsot. Days-el váltottunk egy jelentőség teljes pillantást,mely a részemről egy fejrázás kísért,míg a lány csak megvonta a vállát és magával húzva követtük Őt.  – Jöttök már? – fordult meg egy fekete, lesötétített ablakú sportkocsi előtt,melynek a márkájáról halvány sejtelmem volt,de Days elismerő pillantásából ítélve nem egy font volt az ára.

-          Berakom Tess-t és Dave-t a taxiba és majd utánatok megyünk! – intett a lépcsőházból Liam és a vőlegény nyomában felsietett a lépcsőn. Nem láthatta a rémült és ideges arckifejezésem a sötétben, a kocsi és az előttem várakozó utazás gondolatára.

Kelletlenül,de beültem ügyelve,hogy még véletlenül sem az anyósülésre üljek, mi lányok hátul nyomorogtunk a keskeny ülésen,ami tökéletesen jelezte,hogy egy sportkocsiban hátul maximum egy retikül fér el. Harry beindította a motort,ami halk doromboló hangon feléledt,majd sebességet váltva beletaposott a gázba,az autó pedig már suhant is London utcáin. Az út alig tartott öt percig, megjegyezném a megengedettnél gyorsabb tempóban tettük meg a távolságot,de egy fél életnek éreztem. Idegességemben hol a fekete pólóm csipkés ujját birizgáltam,hol pedig a frissen manikűrözött körmömet rágcsáltam, közben pedig számtalan gondolat zakatolt a fejemben. Hogy van Anyu? Miért ilyen hamar indult be a szülés? Mr. Rodriguez azt mondta beviszik a műtőbe… Milyen komplikációk léphettek fel? Anya már kicsit idős a gyerek vállaláshoz,de ezért csak nem lehet baj. Vagy igen? Mi van a kishúgommal? Te jó ég, kishúgom lesz, el sem hiszem! Alig két éve még azon siránkoztam,hogy nincs testvérem,akire felnézhetek,vagy éppen fordítva, most pedig a sors megajándékozott két báttyal és egy kishúggal!

A kerekek csikorogva álltak meg közvetlenül az útpadka mellett,maguk mögött sötét csíkokat hagyva az aszfalton. A St. Elisabeth kórház fényei bevilágították a környéket, három emeletnyire magasodtak fölém a zöldre és fehérre festett falai. Sokszor koptattam ennek az épületnek a fekete csempéit,mikor kisgyerekként hetente jártam ide a betegeskedéseim miatt. Ettől a helytől mindig kirázott a hideg,bármikor jöttem ide, sosem önszántamból tettem. Most azonban a leendő kishúgomról van szó. Már a gondolatától is összeszorul a mellkasom,mert ha tudtam volna róla,ha tartottam volna Anyával a kapcsolatot,most nyugodtabb szívvel állnék az épület előtt.

Mielőtt kiszálltam volna a kocsiból,visszabújtam a bakancsomba, nem akartam felhívni a dolgozók és a betegek tekintetét. Próbáltam a lehető leghiggadtabban viselkedni,izgalmamat a lassú ki-és belélegzéssel próbáltam csitítani,sikertelenül. Mit tettem?Miért hagytam teljesen magára Anyát? Szép,hogy a lánya felé sem nézett,pusztán egy véletlen felindultságból kifolyó megjegyzés miatt. Milyen gyerek vagyok én? Nem szabadott volna így alakulniuk a dolgoknak. Ha annak idején nem kaptam volna fel a vizet az utolsó Londonban töltött napomon,át kellett volna gondolnom a dolgokat,mielőtt még meggondolatlanul cselekedtem volna. Most már viszont késő, elmentem és őt pedig itt hagytam.

-          Köszi a fuvart satöbbi,satöbbi! Adios! Most már mehetsz!– hadarta gyorsan Daisy a mögöttünk haladó Harry-nek,mire a srác meglepetten vonta föl a szemöldökét.

-          Most csak úgy simán elküldesz? – fonta karba a kezeit a göndör hajú fiú,ellenségesen méregetve az amerikai barátnőm. – Idáig eljöttem és különben is,Kat miatt jöttem,nem te mondod meg hogy mikor merre menjek! – kiáltott rá dühösen,zöld szemei szikrákat szórtak.

-          Haladjunk már! – rángattam meg Daisy karját mielőtt még  a lány az utca kellős közepén leordítaná az exem fejét. Mellesleg ha bárki felismerné őket,pár perc alatt hemzsegne a kórház a paparaziktól. – Legyetek szívesek nem felhívni magunkra a figyelmet!

-          De…ez a bunkó! – mutogatott Days ingerülten, a még mindig mérges Harry felé. – Ő ne jöjjön már!

-          Nem érdekel,én megyek!Ha veszekedni akartok egész este,akkor hajrá! – hadartam hevesen majd faképnél hagyva a két sztárt és elkezdtem rohanni a zöld fényekkel megvilágított kijárat felé.

Csak remélni tudtam,hogy jó helyen járok és nem felejtettem el a régen sokat koptatott folyosókat. Amint beléptem az épületbe a fertőtlenítő ismerős szaga csapta meg az orromat, a fehér fogadó helység falait olcsó virágmintás képekkel díszítették,amelyek már akkor a falakon függtek,mikor még itt laktam. Bakancsom sarka hangosan kopogott minden egyes lépésemnél az üres előtérben, miközben egyenesen a recepciós pulthoz tartottam. A recepciós asztalnál egy rövid,barna hajú,testes nő ült s lehajtott fejjel figyelte telefonja képernyőjét a szemüvege mögül. Halkan megköszörültem a torkom,mire ijedten kapta fel a fejét,mintha rajtakapta volna valaki,amint munkaideje alatt sudokuzik a telefonján. Megkönnyebbülten és kissé zavartan mosolyodott el,mikor meglátott.

-          Jó estét kívánok,üdvözlöm a St. Elisabeth kórházban! – trillázta kellemes hangon és beszéd közben összerendezte a kórlapokat az asztalon. – Miben segíthetek?

-          Elisabeth Brightmore-t keresem, Katherine Willows vagyok,a lánya! – motyogtam és reméltem,hogy nem veszi észre a hangomban bujkáló idegességet.Nem,az idegességet nem vette észre,a hangom hallatán összehúzta a szemeit,majd hirtelen visítozni kezdett miután felismert.

-          Te jó ég,úristen! Te itt vagy! Itthon vagy! – pattant fel sikoltozva az örömtől a forgószékből és megkerülve az asztalt megszorongatta a kezem. – El sem hiszem hogy találkozhatok , veled! Hatalmas nagy rajongód vagyok,láttam már az összes filmet és szerintem hatalmas nagy tehetséged van a színészethez! Jézusom, el sem hiszem,ááá! Én Theodora vagyok, a legnagyobb rajongód!Kérhetnék egy autogrammot?– hadarta, közben pedig észrevettem a szeme sarkában egy-két örömkönnycseppet.

-          Örülök a találkozásnak! – mosolyodtam el kedvesen,az évek során már megszoktam,hogy úton-útközben megállítanak és képet vagy autogrammot kérnek tőlem,természetesen a szokásos szöveggel,hogy „Én vagyok a legeslegnagyobb rajongód!”. Bármikor szívesen adtam volna neki aláírást,de ebben a pillanatban nem egy rajongóm boldogsága izgatott a legjobban. Oldalra pillantottam a liftek felé,Anya bárhol lehet ebben a nagy épületben,ha lerázom ezt a rajongót talán lesz elég időm megtalálni a műtőt és ott lehetek a húgom születésénél.  – Ne haragudj,de nagyon sietnem kell,az anyukámat keresem, épp műtik és…

-          Hát persze,bocsánat! – kért elnézést és recepciós pulton terpeszkedő ősrégi számítógép elé sietett és sebes pötyögésbe kezdett. Alig egy fél perc múlva hatalmas mosollyal az arcán felnézett. –A második emeleten, a szülészeten van, a 8-as számú műtőben! Negyed órája vitték be,ha sietsz még beengednek!

-          Köszönöm,ezer hála!Visszafele adok egy képet és egy autogrammot,ígérem! – kiáltottam hátra a vállam felett és már futásnak is eredtem a liftek irányába.

-          Kat! – harsogta Daisy a hátam mögött,mire egy kissé lelassítva visszanéztem az ajtón szó szerint beeső lányra és a nyomában érkező Harry-re.  – Menj, siess, majd utolérlek!

A sebességtől nekikenődtem a lift ajtajának,nem tudtam lefékezni,de már rögtön rá is csaptam a hívógombra,de a kijelző szerint a legközelebbi lift a második emeleten ácsorgott. Nem vesztegettem az időmet, a lift melletti ajtón egy lépcsőt jelző tábla állt én pedig rövid gondolkodás után felrántottam az ajtót és kettesével szedve a lépcsőfokokat elindultam felfele. Elegendő idő volt megtennem az első lépcsőfordulót,ahhoz hogy csurogjon rólam a veríték, az első emeleten pedig már összegörnyedtem a légszomjtól és az oldalam borzasztóan szúrt, de azért tovább indultam. Nem volt elég lendületem,a következő lépcsőfokba belerúgtam és felbuktam jól beütve a sípcsontom. Hangosan ziháltam, a homlokomról lecsöppent néhány izzadtságcsepp,csak később vettem észre,hogy azok a könnyeim.

-          Jól vagy? – segített talpra Ő,észre sem vettem hogy követett idáig,nyilván olyan hangosan kapkodtam a levegőt. Bólintottam egyet és lehajoltam megmasszírozni a sajgó sípcsontomat.

-          Igen,de sietnem kell! – jelentettem ki és lendületből felugrottam a következő lépcsőfokra,csakhogy a bakancsom talpa megcsúszott a csempén és hanyatt estem…volna,ha Harry el nem kap.

-     Mi lenne ha a kapkodás helyett inkább higgadtan tennéd meg az utolsó lépcsőfokokat? – kérdezte egy halvány fél mosollyal a szája sarkában,amitől a szívem furcsa módon őrült iramban verni kezdett. Talpra állított egy óvatos mozdulattal és  megragadta a karom,de visszarántottam a kezem az érintéstől és inkább a saját tempómban tettem meg a hátramaradt lépcsőfokokat.  Kilöktem a kórterem ajtaját és Harry mögött futólépésben haladva siettem végig a folyosón, számolva a magam mellett elhagyott termek számait. 11…10…9…

-     Itt van,ez lesz az! – kiáltottam fel megkönnyebbülten és a kilincs után nyúltam,de az nem nyílt,bármennyire erősen is rángattam. Bezárták. –Ne,ne,ne! – siránkoztam és már biztos voltam benne,hogy könnycseppek azok,amik végigcsorognak az arcomon. – Be kell jutnom!Hány óra van?

-     Negyed nyolc! – mondta Harry a karórája számlapjára pillantva. Tíz percet elvesztegettem azzal,hogy a lépcsőn bénáztam,helyette simán kivárhattam volna a liftet. Én hülye. – Nem vagy hülye! – ingatta a fejét a srác,mire értetlenül kaptam fel a fejemet. Nem is vettem észre hogy hangosan mondtam ki a szavakat.

-     Katherine? – szólított meg egy ismerős hang valahonnan a hátam mögül,mire megpördültem a tengelyem körül és szembe találtam magam a gimis osztályfőnökömmel.

Mr. Rodriguez szinte semmit nem változott,ugyanolyan magas,fekete haja továbbra is szanaszét áll és az őszülő borostájának sem mondott búcsút. Azonban a mindig vidáman csillogó kék szemeire az aggodalom felhője ereszkedett, s csak egy gyenge és erőtlen mosollyal üdvözölt. Annyi sok szép emlék kötött ehhez a férfihez,aki kis gólyaként is komolyan vett,mindig kérhettem a segítségét egy-egy matek dolgozat előtt és a remek humora tette színessé az osztálykirándulásainkat.

Láttam a vonásain, a merev testtartásán,hogy valami nincs rendben. Hangja színtelen és elkeseredett volt,ahogy nagyvonalakban felvázolta a helyzetet,mi szerint ma délután Anyának erős fájásai voltak,de csak későn értek be a kórházba. Azonnal megvizsgálták és kiderült,hogy a pici farral lefelé helyezkedik el,muszáj volt megindítaniuk a császár metszést. Természetesen ez a beavatkozás zökkenőmentesen és rutinosan hajtják végre az orvosok,de Anya már nem olyan fiatal és a szívével nem egyszer voltak gondok a sok alkohol és cigaretta fogyasztás miatt. Azóta is a műtőben van és csak néha távozik egy nővér vagy egy orvos a szobából,de semmit nem voltak hajlandóak közölni a leendő apukával.

-          Az én hibám! – kesergett Mr. Rodriguez és leroskadt egy műanyag székre a folyosó szélén. – Túl későn indultunk el,ha hamarabb ideértünk volna…

-          Semmi rosszat nem tett, Mr. Rodriguez! – nyugtattam gépies hangon a férfit,de tudtam,hogy a hangom nem elég meggyőző. Én is leültem mellé,kezemet a tenyerembe temettem és csendben rázkódó vállal hibáztattam magam,amiért így alakultak a dolgok. Ha annak idején nem játszom a sértődött tinit és csapot-papot itt hagyva elmentem Amerikába,csak mert a pasim dobott!Szánalmasan hülye voltam! – Miattad van ez az egész! – emeltem fel a fejem hirtelen és Harry-re meredtem. – Ha nem dobtál volna,most nem lennék ilyen helyzetbe! Nem voltam elég jó neked? Ha egy kicsit is emberséges lettél volna,ha kicsit is szerettél volna,nem így adod a tudtomra hogy nem voltam elég neked! Miattad mentem el Amerikába és kezdtem bele egy másik életbe! Miattad romlottak meg a barátságaim,a kapcsolatom Anyával…Tönkretettél mindent!– vágtam a fejéhez a szavakat,amiket már akkor el szerettem volna mondani. Most meggondolatlanul hagyták el a szavak ajkaim,nem is terveztem hogy ezeket valaha is elmondom neki,de nem tudtam megálljt parancsolni. Mikor mondandóm végéhez értem hitetlenkedve kaptam a szám elé a kezem,majd ismét Ő rá néztem.

-          Megváltoztattam az életed. Most nem lennél ott,ahol tartasz! – közölte kíméletlenül őszintén,arcán a harag és a meglepettség és még valami más érzés keveréke volt festve. A szikrázó zöld pillantásáról nem tudtam le venni a tekintettem,de hirtelen sarkon fordult és faképnél hagyott. Ismét.

Arcomat a tenyerembe temettem,igyekezve elrejteni a könnyeim a folyosókon járkáló kórházi dolgozók árgus szemei elől. Ahogy kiejtette a mondatokat,az a tekintet,úgy érzem örökre bennem marad. Nem volt gyűlölet vagy undor a pillantásában,nem vágott a fejemhez obszcén szavakat,mégis azokat valahogy jobban el tudtam volna viselni,mint ezt a beletörődött,zárkózott arcot. Már soha többé nem fog rám úgy nézni,mint annak idején és én sem leszek képes elfelejteni a rövid mondandóját. „Megváltoztattam az életed!” Én is épp ezeken a szavakon rágódva hagytam el Angliát ét évvel ezelőtt,ironikus,hogy pont ezekkel a szavakkal viharzott el. Holnap az esküvőre mind a ketten hivatalosak vagyunk,majd csak túlélem…valahogy.

-          Keliza! – rikkantotta a folyosó végéről Liam,miközben vállával kilökte a lengőajtót, utat engedve a népes kis társaságnak. Felnéztem és egy gyenge és erőtlen mosollyal konstatáltam ,hogy mind itt vannak, a barátaim. Liam hónalja alatt az izgatott Holly arca bukkant fel,s miután észrevett,átbújt a fiú keze alatt és rohanni kezdett felém. A szőke lányt nyomban Tess és Dave párosa követte,akik kézen fogva siettek felém,az előbbi arca aggodalmasan vizsgálta az arcvonásaim,az utóbbi pedig komoran,de egy apró fél mosollyal jelezte,hogy minden rendben. Nem kéne itt lenniük,az étterem felé hajtó taxiban kellene ülniük, útban a romantikus vacsorájukhoz,amit közösen szerveztünk. Nem akartunk lány- vagy legénybúcsút,egyikük sem igazán bulizós jellem,de egy félretették a boldogságukat egy pillanatra és idejöttek hozzám. Mert nekem szükségem van rájuk. A leendő házasok nyomában a feszült Hope érkezett,karjában az angyalarcú kis Ben-nel,aki a vállába fúrva a fejét, az igazak álmát aludta. Lemaradva tőlük érkezett a Tomlinson család feje,bár agyilag valahol a fia szintjén lehetett,a régen látott Louis is megérkezett. Daisy szokásához híven nem tett lakatot a szájára,szerintem magát a kifejezést sem ismeri;és hangosan jajgatva panaszkodott az utána lépkedő ideges Caroline-nak , hogy mennyire,de mennyire felnyomta a cipője a sarkát. Miután a népes kis társaság felém vette az irányt Liam hátra sem nézve visszaengedte a lengőajtó lapját,amely a közeledő orvos arcába csapódott. Más esetben biztos elnevettem volna magam ezen a bizarr helyzeten,de mostmég csak mosolyogni sem volt elég erőm.

-          Kat! – ugrott visítva a nyakamba Holly és szoros ölelésbe zárt,mintha ezer meg egy éve nem láttuk volna egymást,holott alig egy órája hagytam ott őket Tess-ék lakásában. – Hogy van Anyukád?

-          Bevitték a műtőbe – motyogtam alig hallhatóan,mire a lány elengedett és könnyes szemekkel nézett rám. Már el is felejtettem mennyire érzékeny,képes egy pillanatról a másikra,boldogból szomorú lenni. Hiányzott ez már nekem.

-          Nem lesz semmi baj! – jelentette ki a leghatározottabban Tess jelentőségteljesen rám nézett a barna szemeivel. Tudtam,hogy igaza van,mindig igaza van, s kijelentésétől én is egy kicsit összeszedtem magam. Hiányzott a határozottsága,a pozitív felfogása,nem is tudom,hogy lehettem meg nélküle két évig.

-          Nektek nem az étteremben kellene lennetek? – kérdeztem lesütött szemekkel,bár már előre sejtettem a választ.

-          Egész életünkben,na jó nem az egészben,de nagyjából négy éve szinte minden egyes estét együtt töltöttünk. Holnaptól is együtt leszünk,mit számít ez az egy este? – mondta nyugodtan Dave és ahogy felpillantottam az arcára,nyoma sem volt a haragnak.

-          Minden este,öregem? Minden este? – röhögött fel Louis (akinek szokás szerint élénkebb a fantáziája mint az átlagnak)és fel-le húzogatta a szemét,mire Dave fülig pirult és Tess is lesütötte a szemét. – Hoppá,nagy kujon vagy te David Lucas!

-          Lou! – sziszegte le a párját halkan Hope és lenézett kisfia arcára,attól tartva hogy felébredt a kicsi,de a baba továbbra is egyenletesen szuszogott. – Hagyd abba!

-          El sem kezdtem! – emelte fel védekezően a kezeit Louis,de a szája sarka továbbra is mosolyra görbült.

-          Gyerekek,komolyan ilyen cipőt sose,soha ne vegyetek! – panaszkodott hangosan a megérkező Days is, aki csak most tudott idetopogni a lábbelijében,majd leült a mellettem lévő székre és a lábáról lerúgott cipőjét a folyosó másik végébe hajította.

-          Ne zavarjon,hogy egy kórházban vagy! – csóválta a fejét Caroline és a fehér falnak dőlt. – Én mondtam,emlékszel,direkt mondtam ma reggel hogy ne ezt a lehetetlen cipőt vedd fel!

-          Már mindegy,vigye akinek kell! – legyintett egy nagy sóhajjal a szőke színésznő,mire Liam odakapott a cipőért. – Hé,neked meg minek az? Csak nem vagy véletlenül langyi? – kérdezte felvont szemöldökkel a lány.

-          Valamelyik rászorulónak csak jó lesz! – rántotta meg a vállát a gyerekkori barátom. Igen,ő a régi önzetlen,jószívű,segítőkész Liam,az én legjobb barátom. Vagyis az egyik legjobb barátom. Ha kellene sem tudnék egyet választani közülük,mert valakinek az életben csupán egy igaz barátja van,nekem egy kicsit több sikeredett…

-          Én rászorulok,add csak ide! – kapta ki a kezéből a rózsaszín lábbeli egyikét Louis és lezöttyenve mellém a padra,próbálta beleerőszakolni a több mérettel nagyobb lábát.

-          Nem kéne levenni a cipőd? – néztem rá értetlenül,de egy kicsit sem meglepve,sejtettem,hogy valami ilyesmivel rukkol elő,mint régen.

-          Mr. Rodriguez! – lépett ki a 8-as kórteremből egy tüsisre vágott,fekete hajú orvosnő,aki nem lehetett magasabb nálam,mire a régi osztályfőnököm azonnal felpattant.. Próbáltam kiolvasni bármit a nő vonásaiból,de semmit sem sikerült megfejtenem a kifejezéstelen arcából.

-          Igen…? – kérdezte izgatottsággal vegyes félelemmel a hangjában Mr. Rodriguez.

-          Mind a ketten jól vannak! – jelentette ki az orvos halvány mosollyal,mire a társaságunk tagjaiból egyenként szakadt fel a megkönnyebbült sóhaj. –Meg akarja nézni a picit? –

-          Természetesen! – rikkantotta hitetlenkedve a férfi és karon ragadott,majd maga után húzva beléptünk a kicsi várószobába,ahol egy ápolónő kezei között ott feküdt a kis Kourtney,a húgom.