2. évad 5. fejezet

Itt is vagyok Aliz :) !Sziasztok,megjöttem egy újabb résszel!Elnézést  a késésért,remélem idén velem lesz a szerencse (no meg az ihlet) és sűrűbben hozom majd a részeket,igyekszem betartani az egy hetes határidőt. Addig is jó olvasást,komizzatok,pipáljatok!


Ajánlott zene: Ed Sheeran - The City

          -Katie, gyere szállj ki a taxiból,megérkeztünk! – szólt hátra az anyósülésről Anya és kinyitotta az ajtót,miután kifizette a busás összeget a sofőrnek. Megmakacsoltam magam és összefontam a kezeim a mellkasom előtt és tüntetően egyre lejjebb csúsztam az ülésemben. Nem,nem akartam Anyuval menni,megnézni és birtokba venni az új házunkat. Szerettem Wolwer-hampton-ban lakni a nagyiékkal, reggelenként bemenni az ismerős óvoda kapuin és játszani Betty-vel, Lilian-nal és Marge-val. Mikor Anyu kijelentette nem sokkal a keresztanyám halála után,hogy elköltözünk bedurcáztam és nem szóltam hozzá. Mikor ezzel a tevékenységgel nem sokra mentem és nem hatotta meg az egyetlen szülőm, órákon keresztül bőgtem és hisztiztem. Nagymama a szokottnál is többet volt velem, állandóan a kedvenc sütijeimet sütötte, váratlan pillanatokban ölelt meg és esténként nagypapa helyett ő olvasott fel esti mesét. Persze ezt az akkori, ötéves énem nem értette, nem fogta fel a jelentőségét.

-          Katherine! – kopogtatta meg a mellettem lévő ablakot Anya és egy mosoly kíséretében elnézést kért a türelmetlenkedő sofőrtől. – Ha nem nyitod ki az ajtót, itt foglak hagyni! – fenyegetőzött,majd mikor egy perc múltán sem mozdultam, dühösen fújtatva sarkon fordult és felkapva a bőröndjeinket az új házunk bejárata felé csörtetett.

-          Na,mi lesz? Utána indulsz , kislány? – fordult hátra a borostás arcú, fáradt tekintetű taxisofőr. Már csak azért is felpattantam,mert megcsapott a nem épp kellemes testszaga, felkaptam az ülésről a piros hátizsákom és Anya után siettem az új életem felé.

Az egész repülőút alatt kifelé bámultam az ablakon és azon agyaltam mennyi minden telt el azalatt a bizonyos két év alatt. Ha tehetném sem cselekedtem volna másképp, eljöttem volna. Az életem megváltozott és ez a változás a legjobb. Persze nem felejtem el milyen nehéz munka volt mindezt felépíteni. Miközben végig attól rettegtem hogy a hirtelen, csodával határos módon felépült, ingatag lábakon álló kártyavár egyszer csak romba dől én pedig alatta rekedek. Megedződtem hála Apunak és a családjának, a menedzseremnek aki egyben a legjobb barátnőm és a munkatársam,akiben őszintén hiszek,hogy egyszer híres pszichológus lesz. Persze ha Days hajlandó feladni a színész-kedéssel. És ott van nekem Ethan is.

A legjobban az anyával való találkozástól félek, konkrétan rettegek. A múltkori nem épp meghitt telefonbeszélgetésünk után nem kerestem telefonon, nem küldtem neki bocsánatkérő e-mail-eket. Már megbántam,hogy olyan durván beszéltem vele,de úgy hiszem igazam van. Ha pedig egyszer igazam van,ahhoz foggal körömmel ragaszkodom. Tess említette hogy meghívta a drága anyámat élete nagy napjára és szívből remélem nem kezd el balhézni ha meglát,mert képes lenne tönkretenni a legjobb barátnőm esküvőjét.  A telefonbeszélgetés során említette a hamarosan „megérkező” húgom születését, aki a napokban érkezhet. Vegyes érzések kavarognak bennem a testvérem születése kapcsán. Egyrészt ott szeretnék lenni a kórházban,másrészt viszont nem akarok találkozni Anyával, ez pedig fizikai képtelenség…

-          Kat? Katie,figyelsz te rám egyáltalán? – zökkentett ki a gondolatmenetből Caroline ,aki a magángépen velem szemben ülő fotelt foglalta el. Körülötte jegyzetek,amikre a gyöngybetűivel neveket és a személyekhez tartozó telefonszámot írta, ölében az imádott laptopjával amit még az ágyba is magával visz. Egyik fülében ott lógott a headset,amin a hívásokat várta. Látom rajta hogy fáradt, percenként legalább egyszer ásít,szemeivel sűrűn pislog ha néha-néha elréved a tekintete, a lila karikák pedig arról árulkodnak, hogy igen keveset aludt. Barna haját,ami kleopátra stílusban verdeste a vállát,most egy hajpánttal tűzte hátra és mikor felszálltunk a repülővel rögtön át is vette a szokásos rózsaszín melegítőjét. Kissé haragosan nézett rám,amit betudtam annak,hogy majd elalszik illetve azon izgul hogy minden rendben lesz a következő héten,amit Londonban töltünk. – Hallottad mit mondtam az elmúlt öt percben?

-          Ne haragudj! – mosolyodtam el engesztelésképp. – Annyira furcsa,hogy két éve pontosan egy ilyen repülőn mentem el és hagytam magam mögött mindent…

-          A pilóta azt mondja alig egy óra múlva landolunk! – lépett ki a pilótafülkéből Apu, csak remélni tudom,hogy nem hallotta az iménti beszélgetésünk. – Már nagyon várom! Mondjuk igaz, már többször is voltam itt,de most magammal viszem a kis családom is! – kacsintott rám,majd a mögöttem lévő üléseken pihenő családomra tekintett. Mögöttem Jane egy fekete alvómaszkkal takarta el az arcát és békésen aludt, a másik oldalon pedig a két ülést Matt és Sam. Az idilli pillanatnak a két bátyám vetett végett,akik épp hangosan vitáztak valamin,közben pedig egyfolytában a kezükben tartott videojáték konzolra mutogattak.

-          Na,így milyen leszek? – libbent ki a mosdófülkéből Dasiy,arcán hatalmas mosollyal és megperdült az újonnan vásárolt ruhában. Pánt nélküli kék ruha felső részére csipkevirágokat varrtak,a szoknya maga a kék tüllcsoda ami Days térde fölé ért. Figyelmemet nem kerülte el Matt elismerő pillantása ahogy végigmérte a lányt.

-          Azt hittem a piros ruhádban jössz az esküvőre – szólaltam meg és felhúztam magam alá a lábaim. Nem tudom mégis mit hitt a lány,hiszen én is csak egy egyszerű piros bakancsot vettem fel egy koptatott farmerrel, hozzá pedig egy fehér mintás felsőt viseltem,amihez tökéletes passzolt a kedvenc fekete dzsekim. – De ez sem rossz!

-          Ugye tudod,hogy egy esküvőn a menyasszonynak kell a legszebbnek lennie? – csúszott ki a kérdés a második bátyám száján,s mikor észbe kapott céklavörös lett a feje. Daisy nem vette észre vagy inkább nem esett le neki a bók,hanem körbe körbe pukedlizett az utastérben. Magamban megmosolyogtam a jelenetet,ahogy a mindig is szoknyapecér bátyám bókjai nem értek célt egy lánynál. Már régóta sejtettem,hogy Matt érzései nem egyszerűen barátiak az egyik legjobb barátnőm iránt,de eddig nem gondolkoztam,hogy több is lehet belőle,de  ahogy Daisy arcára pillantottam,aki még mindig pörgött látszott a halvány pír az arcán. Más körülmények között egyből élesen visszaszólt volna valamit a lány,de most csak hallgatott. Furcsa. Lenne köztük valami? Ki kell derítenem.

-          Oké,oké Days, elég lesz, még én is elszédülök! – rázta meg a fejét Sam mire a barna fürtjei táncot jártak az arca körül. – Elég lesz már!

-          Csak ki akartam próbálni, milyen ámulatot keltek majd vele a reptéren! – állt meg kissé még mindig billegve a lány, arcán széles mosollyal. – Azt hallottam a londoni pasikról,hogy szeretik a feltűnő személyiségeket,na meg persze a csinos ruhákat! Daisy cica hamarosan vadászatra indul!

-          Mennyire figyeltél oda földrajz órákon? – szaladt fel a szemöldököm a kijelentése hallatán. – Londonba megyünk, nyáron a legmagasabb hőmérséklet húsz-huszonöt fok. Le fogsz fagyni!

-          Ó,hát igazándiból a föci sosem volt az erősségem… - vallotta be a lány csalódottan lebigy-gyesztve ajkait. – Most akkor hova tudom én ezt a rucit felvenni?

-          Majd egy randira felveszed! – legyintett Apu és lehuppant a Jane melletti fotelba. – Lesz bőven alkalmad ismerkedni Londonban.

-          Ígérd meg,hogy bemutatsz az összes pasi ismerősödnek,aki fiatalabb harmincnál,de idősebb húsznál! – nézett rám könyörgő szemekkel a szőke színész lány. – Ez a beszéd kislány!

A leszállásig tartó egy óra szinte egy szempillantás alatt eltelt,mire észbe kaptam már a lépcsőn sétáltunk kifele a gépből. Valószínűleg azért éreztem ilyen rövidnek az utat,mert Days szinte végig beszélte az utat, Car pedig percenként tolt az arcom elé aláírásomra váró papírokat. Miután Jane felébredt előkapta a turista kalauzt és egymás után sorolta a látványosságokat,amiket mindenképp szeretne megnézni, Apu pedig nagyban bólogatott leplezve hogy végig zenét hallgatott az egyik fülhallgatóján.  Sam egyfolytában videojátékát pötyögte,igen az érett huszonöt éves bátyám, Matt pedig a laptopján nézett stand up műsorokat.

-          Megérkeztünk! – sikkantgatta lelkesen Jane és kifelé pillantgatott az ablakon a szülővárosom esőtől párás látványára. – Jól van, először beköszönünk Tess-ékhez aztán irány a hotelbe lepakolni és már mehetünk is várost nézni! –hadarta a mai programot izgatottan,majd összecsapta a tenyerét és már indult is kifele az ajtón maga után húzva Aput.

-          Komolyan,olyan mintha még sosem járt volna itt – rázta a fejét unottan Sam és felvette a hátára a hátizsákját.

-          Hát, talán ez azért van mert sosem járt itt! – csapott a hátára jó erősen Matt,amit a legidősebb bátyám egy grimasszal jutalmazott. – Jól van tesó,nem akartam olyan erőset ütni!

-          Hé!Ne veszekedjetek már! – korholtam őket játékosan és belekaroltam mind a két testvérembe békítően és magam után húztam őket lefele a repülőgép lépcsőjén. – Szeretném megmutatni a szülővárosom,úgy ahogy én ismerem és nem a katalógusokból,meg a magazinokból. Öt csillagos idegenvezetés Kat Willows-al!

* * *

-          Annyira szép vagy,drágám! – szipogta hangosan Mrs. Diamond miután végigmérte Tesst,aki Holly-ék nappalijában végigperdült a menyasszonyi ruhájában. Holly anyukája elégedetten bólogatott és szakértő szemekkel vizsgálta végig a ruhakölteményt, a tökéletesség érdekében még kezében volt egy tű és cérna ha valamit ki kellene javítani a ruhán. Nem kellett,tökéletesen festett.

Tess magas,karcsú alakját körülölte az elefántcsontszínű anyag, hosszú csipkeujja kiemelte a lány barna bőrét. Eredetileg a ruha hátulját végig csipke borította, de Mrs. Hills egy részét eltávolította,ami szabadon hagyja a barátnőnk hátát. A legjobb barátnőm mindig is konzervatív volt,nem szerette a kihívó,különleges ruhadarabokat,ezért nem virítottak színes szalagok vagy flitterek a csipke mellett. A ruha eleje egyszerű  V-kivágású volt, alatta pedig egy gyönyörű csepp alakú ezüst kő díszített. Egyszerűen gyönyörű volt.

Az érzéseim és az emlékeim egyszerre ragadtak magukkal. Mikor először találkoztunk alig voltunk öt évesek, Tess egy sárga kantáros ruhát viselt, kezében egy lila lapáttal ásott a homokozóban és egy homokvárat épített. Először nem mertem odamenni hozzá,mindenki félt tőle az oviban,de amikor láttam mennyire egyedül érzi magát. Már akkor éreztem,hogy jóban leszünk mikor megengedte hogy vele játsszak. Aztán eljött az iskola,ahol kérés nélkül mindig megvédett másoktól,ahogy egész életemben tette. Egymás mellett ültünk az általánosban,majd a gimiben is és most is az én oldalamon lesz,mikor férjhez megy. Egy csapat vagyunk és ezen senki és semmi nem tud változtatni.

Észre sem vettem,hogy eleredtek a könnyeim,ahogy megláttam Tess-t. Hihetetlen,hogy megtalálta az igazit,itt áll előttem egy nappal az esküvője előtt és engem kért meg hogy legyek élete nagy napján a tanúja. Nem gondoltam volna,hogy a barátságunk kibír ekkora távolságot,tévedtem.

Bár még csak három napja érkeztem, a lányok nem akartak semmiből kihagyni hol az esküvői előkészületekben segítettem,hol pedig az Amerikai Csapatot gardíroztam. Ha volt egy kis szabadidőm, meglátogattam a régi,ismerős helyeket, kezdve a sulival és a Hyde Parkkal. Most sem hagyhattak ki (eszem ágában sem volt) a fő ruhapróbáról.

-          Jaj,ne sírjon már mindenki! – fordított hátat a leendő feleség az egész alakos tükörnek és szúrós szemmel nézett végig a kis társaságunkon,amely betöltötte Tess és Dave lakásának nappaliját. – Komolyan,csak férjhez megyek,nem leszek apáca! A temetéseken megértem,hogy sírnak,de egy esküvőn elvárom hogy görcsöt kössetek a könnycsatornáitokra! – fenyegetőzött villogó szemekkel.

-          Jó persze,csak olyan szép vagy! – mentegetőzött a kanapén ücsörgő Holly és megtörölte a szemét a halványkék ingének ujjába. -  Férjhez fogsz menni!

-          Igen,az én kicsi lányom holnaptól férjes asszony! – hüppögött hangosan Mrs. Diamond,mire Holly anyukája kedvesen átkarolta és átnyújtott neki egy zsebkendőt.  – Bár csak itt lenne Robert is hogy lássa!

-          Anya… - nézett rá Tess és nyomban elfelejtette,hogy most ő játssza a „haragszom-rátokmertsírnifogtokazesküvőmön” karaktert és megeresztett egy mosolyt. – Apa mindig velünk van! – jelentette ki,majd a mellkasa bal részére,pontosan a szíve fölé mutatott. – Idebent…

-          Csoport ölelés! – rikkantotta el magát az eddig csendben ücsörgő Daisy és kezeit széttárva felpattant. Nem kellett sokat várnia,máris nyakába ugrott a társaságunk mind a heten egy hatalmas ölelésbe zártuk a lányt. Boldog pillanatnak Holly telefonjának csörgése vetett véget,ami egy nem épp kellemes dallamon szólalt meg, valami kismacska nyávogott keservesen ami kishján rám hozta a szívbajt.

-          Juj, egy pillanat,bocsi,bocsika! – kért elnézést többször is,amint kibújt az ölelésünkből,közben persze nem egyszer rálépett a lábamra. Amint „kijutott” a füléhez szorította a készüléket és folyamatosan hadart valamit,majd fél perc múlva elégedett mosollyal megszakította a vonalat és felénk fordulva kezdett bele a magyarázatába. – Na,szóval a lánybúcsú lezsírozva,pár perc múlva indulunk egy kis kocsikázásra,ami majd elvisz a … nem mondom meg hova! – kacarászott.

-          Neee! – hördült fel kelletlenül Tess és elkezdte magáról lehámozni a ruhát,de nem bírta kigombolni a hátán lévő gombokat,így Mrs. Hills beállt neki segíteni, mielőtt még tönkreteszi a munkáját.  – Holly,megígérted hogy nem lesz semmi idióta amerikai baromság az esküvőmön és nem megyünk egy olyan bárba!

-          Héé,ki kéri magának az amerikai! – kiáltotta magasba emelt kezekkel Daisy és haragosan nézett a menyasszonyra. – Nem is hülyeség,én egy csomó olyan lánybúcsúba voltam!

-          Megígértem volna valamit? – kérdezte ártatlanul,tettetett meglepődéssel Holly. – Ha igen,akkor valószínűleg kiment a buksimból… - tűnődött el a lány én pedig alig bírtam elrejteni a mosolyom.

-          Kat! – nézett rám összehúzott szemekkel Tess, és szinte láttam a gyorsan pergő agytekercseit amint valami összeesküvés elméleten agyal. – Ne mondd hogy te is benne vagy!

-          Miben? – kérdeztem vissza és a sok év színészi tapasztalatnak hála nem vette észre a hazugság árnyékát a tekintetemben. – Ha azt akarod,hogy azt mondjam hogy nem tudom miről beszél Holly akkor azt mondom. Viszont ha szeretnéd, hogy tudjam mi van a dologban akkor rendben, én azt mondom tudom mit szervez. De ha őszintén szeretnéd tudni,tudok-e róla,azt kell hogy mondjam halvány lila gőzöm sincs. – hadartam a számomra érthető,de a többiek számára érthetetlen szöveget.

-          He? – kérdezett vissza nem épp kulturáltan Daisy,aki láthatólag teljesen elvesztette a fonalat.

-          Én…én azt hiszem értem – motyogta elgondolkozva Caroline,mire mindannyian felé fordultak. – Szóval Kat nem tudja,de ha tudni akarod hogy tudja akkor tudja,de ha nem akarod hogy tudja akkor nem tudja, igaz?

-          Még mindig nem értem! – csattant fel Tess és hol engem hol Hollyt nézte. – Mit terveztetek,mondjátok el őszintén!

-          Semmit,semmit! – legyintett túlságosan is hamar Holly. – De most gyorsan öltözz át mert vár rád egy taxi lent a ház előtt…

-          Holly! – nézett rá szúrós szemmel a menyasszony,de semmit nem ért el vele,mert pár perc múlva sikeresen leszedte Holly anyukája és Mrs Diamond róla a ruhát,addig én Holly-val,Days-el és Car-ral a hálószobában kutakodtam ruha és smink után. Berángattuk a már most ideges menyasszonyt a pici fürdőszobába és szó szerint nekiestünk. Gyorsan kezelésbe vettem a hullámos barna fürtjeit és egy hajcsavaróval loknikat varázsoltam. Erős túlzás a „varázslás”,többször megégettem az ujjam és egy tincset attól tartok addig sütöttem,hogy örökre olyan marad. Holly gyakorlott mozdulatokkal húzta ki Tess szemét,majd csillogó arany szemhéjfestéket kent a szemhéjára. Amíg mi nagyban „dolgoztunk” a másik két barátnőm az összes lehetséges ruha összeállítást kipakolták a leendő házaspár ágyára.

-          Komolyan lányok…- nézett ránk összehúzott szemekkel a menyasszony. – Mondjátok már el mit terveztetek…

-          Nem tervezünk semmit! – vonta meg a vállat könnyedén Daisy. – Baj, ha azt szeretnénk,ha az utolsó hajadonan töltött éjszakádon gyönyörű legyél?

-          Tehát terveztetek valamit! – vonta le belőle a következtetést a lány. – Sejtettem…

-          Mondták már,hogy kezdesz kissé szenilis lenni húsz éves korod ellenére? – kérdeztem felnevetve,majd ismét belemerültem volna Tess hajának tökéletesítésébe,mikor a farmerzsebemben lapuló telefonom megcsörrent. Egy kézzel kihalásztam a készüléket,elég volt egy gyors pillantást vetnem rá,már vissza is süllyesztettem a zsebembe,nehogy a kíváncsi szempár leolvassa a nevet. – Car,át tudnád venni egy kicsit? – fordultam a menedzseremhez,mire a lány készségesen bólintott,én pedig sietős léptekkel kilibbentem az előszobába.

-          Liam,siessetek! – suttogtam a telefonba parancsoló hangon,miután megnyomtam a zöld gombot. – Már majdnem kész van, itt kéne hogy legyetek. Mi van Dave-vel? Miért nem vagytok itt? Dugóba keveredtetek? Vagy nem sikerült rávenned az úgynevezett „legénybúcsútokra” ?

-          Nyugi,Keliza! – hallatszott a vonal másik végéről a gyerekkori barátom ismerés,kellemes hanga és fogadni mernék hogy még mosolyog is. – Két éve nem találkoztunk,most is csak sms-ben értekeztünk a meglepetés randijuk kapcsán, és te máris előveszel amiért a drágalátos haverom betojt a holnapi esküvője miatt? Hiába győzködöm,nem akar beszállni az autóba…

-          Te elmondtad neki a meglepetést? – hördültem fel, talán hangosabban is a kelleténél,mert a fürdőszobából egy hangos „Tudtam,hogy valamit terveztek!Én megmondtam!” hangzott fel.

-          Nem,dehogy, nem sejt semmit! – szólalt meg védekezően Liam,mire egy megkönnyebbült sóhaj hagyta el ajkaim. – Csupán bepánikolt attól, hogy holnap megnősül.

-          Beszélj a fejével,vagy ráuszítom Daisy-t… - fenyegettem meg a barátom,mire a srác válaszul csak felnevetett. – Negyed óra múlva a ház előtt! – adtam ki az utolsó parancsot és megszakítottam a telefonbeszélgetést.

-          Kinek kell leszednem a fejét? – érdeklődött vidáman az utánam jövő, említett lány és nekidőlt az ajtófélfának. – Csak szólnod kell hogy kit és én már repülök is!Amúgy is úgy érzem,hogy kezdek kijönni a rutinból,itt Angliában még nem is veszekedtem senkivel egy egészségeset… - töprengett el az állát vakargatva.

-          Nem is azért… - kezdtem volna bele szeretett hazámat védő szónoklatba,mikor ismét megcsörrent az Iphone-om. Remegő kezekkel meredtem a kijelzőre, az ujjam megfagyott valahol a piros és a zöld gomb között. Hitetlenkedve meredtem a névre, a mellkasom összeszorult a bűntudattal vegyes ijedtségtől.

-          Ki az? Ki hív? – vonta fel a szemöldökét a szőke hajú lány,majd miután nem kapott választ a vállam fölött rápillantott a képernyőre. – Vedd fel! – sürgetett és bökdösni kezdett. – Ha nem lenne fontos,nem hívna!Na,haladj már kislány!

-          Ha..haló? – szólaltam meg,remegő hangon,miután felvettem a telefont. – Anyu?

-          Szia, Katherine, én vagyok az, Martin Rodriguez vagyok – mutatkozott be a vonal másik végéről az osztályfőnököm régen hallott jellegzetes basszusa. Annak ellenére,hogy nem láttam, biztos voltam benne hogy ideges,a hangja érezhetően kétségbeesett is volt. – Ne haragudj,hogy most ilyen váratlanul hívlak…Tudom,Liz elmondta hogy tudod…Szóval,a kórházból hívlak,édesanyádat most vitték a műtőbe… - folytatta az izgatottságtól alig hallhatóan. -Megindult a szülés és Liz megkért rá,hogy hívjalak fel. Bocsánat,kicsit remeg a hangom,de a kicsi császárral fog a világra jönni és nagyon félek…

-          Azonnal ott vagyok, Mr. Rodriguez! – kiáltottam a telefonba mielőtt leraktam és magam mögött hagyva a kiáltásomra sietve belépő barátnőimet, rohantam ki a lakásból. Lábaim a vártnál gyorsabban ,megtették a lefelé vezető utat,mint reméltem és már neki is estem a lépcsőház ajtajának,mikor valaki kifele kezdte el húzni,amitől kishílyán hasra estem. Felkaptam a tekintetem a járdáról és egyenesen az Ő arcába néztem.