1.évad 32. fejezet

Hali!Kis késéssel,de meghoztam a részt. Nem lett annyira jó,de mindjárt vége, szóval már nincs sok, ez az utolsó előtti fejezet az első évadból! Köszönöm szépen a 33 (!) feliratkozót és a több mint 18 000 oldalmegjelenítést!Kiváncsi vagyok a véleményetekre milyen lett! a következő fejezetet hamarosan hozom! ♥

Ajánlott zene: James Arthur - Impossible

- Tessék? – néztem értetlenül hol rá, hol anyámra. A hír, a lehetőség szinte sokként ért. Hogy választhatnék, hisz most már megtaláltam a családom? Az álmaim kövessem vagy a szívem? Nem! Képtelen vagyok dönteni, ez nem velem történhet meg! Az utóbbi hetekben, hónapokban váratlan fordulatok érnek, felkapott mint egy tornádó és nem tudom utána hol találom majd magam. Néha kedvem lenne kiszállni az egészből, elmenekülni és hagyni a francba.

Észre sem vettem, hogy a könnyeim kicsordultak, mint oly sokszor ezen a héten. Remegett a szám az elfojtott sírástól és szaggatottan vettem a levegőt, mellkasom gyorsan emelkedett és süllyedt. Anya bizonytalanul felém emelte a kezeit, de rögtön vissza is hullottak; Sam pedig várakozva félig szomorkodva leste a válaszom. A szobára csend telepedett, csak a falióra ketyegése hallatszott. Tik-tak, tik-tak. Mintha arra sürgetnénk, hogy válaszoljak, hogy mondjak valamit. A nem jöttek szavak a számra, csak álltam a nappaliban remegő kezekkel. Nem tudom hány perc telhetett el a válaszomra várva, egy biztos volt, nem mondtam semmit és nem is mozdultam a sokk hatására.

Milyen furcsa ez most! Itt állom a szobában, együtt a szüleimmel. Ha normális család lennénk, most én mesélhetnék a terveimről, a nyaralásról és a barátaimról. Lehet, Anya palacsintát sütne, Sam pedig a vasárnapi lapokat böngészné. Meg hitt és boldog család lennénk. Csak egy bökkenő van, nem vagyunk egy család, nem hiszem, hogy valaha is azok leszünk.

-          Kicsim, nem kell most rögtön válaszolnod rá! Tudod mit? Nem is kell, hagyd a francba! Semmi sem fog változni, minden olyan lesz, mint régen! – szólalt meg Anya,megelégelve a csendet. – Sam elmegy és többet felénk sem néz!Az egyetemet megoldjuk majd, szerzünk neked munkát!

-          Liz, ez azt hiszem ez nem lehetséges, már nem! – rázta a fejét szomorúan Sam. - Tudja az igazságot, én vagyok az apja, ha akarja, ha nem, most már ezzel a tudattal fog élni. Felajánlottam neki egy lehetőséget, az a kérdés él-e vele vagy sem.

-          Nem veheted el tőlem a lányom! – kiáltotta elfúló hangon az anyám. Ő az én kislányom! Én neveltem, etettem, ruháztattam és szeretem! Az egy dolog hogy most hirtelen felbukkantál,de nem a tiéd! Tizennyolc évet nem tudsz bepótolni!

-          Kat nem csak a te lányod, hanem az enyém is!  - csattant fel most már Sam is. - Igaz hogy nem voltam jelen az eddigi életében, de a továbbiban benne szeretnék lenni! Gondoskodni akarok róla és segíteni akarom, hogy elérje az álmait! Egy szülőnek ez a feladata! egyengetni a gyereke jövőjét ott ahol tudja!

Ezután olyan hangerővel vágtak egymás fejéhez régi sérelmeket és érveket, hogy a fülem csengett tőle. Nem akartam ezeket hallani, nagyrészt rólam veszekedtek,de szóba kerültek olyan dolgok, ami miatt vagyunk itt most,egymást hibáztatták mindenért. Anya Sam-et szidta amiért annak idején lelépett és hazament, Sam kontrázott,hogy Anya pedig nem szólt rólam egy szót se.

Észre sem vették, hogy lassú léptekkel hátrálok az előszobába, gyorsan felvettem a cipőm és már szaladtam is ki az utcára. Jócskán magam mögött hagytam a házunkat és lelassítottam, hogy nem követnek e. Nem követtek, valószínűleg annyira elmerültek egymás hibáztatásában hogy észre sem vették, hogy már nem vagyok ott. A biztonság kedvéért elkocogtam az első zebráig és ott meg kellett állnom, mert a lámpa pirosra váltott. Összehúztam magamon a pólóm, mert bár nyár volt, azért még sincs annyira meleg. A tömeg, mely körül vett biztosította, hogy senki ne ismerjen fel, de a biztonság kedvéért magamra húztam a kapucnim is. A lámpa zöldre váltott és én együtt indultam el az emberekkel és nem vettem magamra a mögöttem szitkozódó emberek beszólásait, amiért lassan megyek. Nem sietek sehova. Minek rohannék?

A belváros vasárnap ellenére is tele volt, sokan az ebédjüket töltötték egy-egy étteremben, vagy csupán örültek a szabadnapjuknak és a jó időnek. A kisgyerekes családok a park felé vették az irányt, míg a velem egyidős fiatalok a plázákat vették célba. Elgondolkozva lépkedtem azt sem tudtam merre megyek, leszegtem a fejem és az agyam állandóan kattogott. Kövessem az álmaimat és hagyjak itt mindent, vagy éljek, úgy ahogy eddig is? Mi okom lenne elmenni? Semmi. Mindenem megvan: szerelem; barátok, akik egyben a családom. A munkaügy majd rendeződik, Gustav biztosan felvenne teljes munkaidőre. Az lehet, hogy ugyan nem leszek hivatásos színész, de rengeteg drámakör van a városban és jelentkezek majd az egyikbe. Bár nem csinálom azt, amit szeretek, de boldog vagyok. Ez lesz az!

Erre a gondolatra megkönnyebbülten emeltem fel a fejem és letöröltem a könnyeket. Megoldom ezt az egészet! Semmi sem fog változni, minden a régi lesz! Lehetséges hogy majd egyszer-egyszer beszélek Sam-mel,de nem fogok elköltözni,kibékülök Anyával és minden rendben lesz!

Lassan felismertem hol is vagyok, London egyik legforgalmasabb sétálóutcáján koptattam a macskaköveket. A szemközti oldalon egy újságos hirdette a kínálatot, a szemem megakadt az egyik újságcikken. Átmanővereztem a tömegen és leemeltem egy újságot, aminek a címlapja ezt harsogta: „ Karry-ék eljegyezték egymást?Jön a baba?” alatta pedig egy kép rólam és Harry-ről amint a Hawaii ékszerboltban nézelődünk és még egy amikor a gyógyszertárból lépünk ki. Hihetetlen hogy mit össze nem tudnak hordani az emberek rólunk. Nem vettem magamra a dolgot és inkább csak halvány mosollyal az arcomon megvettem az eladótól az újságot. Ezen még jót fogunk nevetni. Felszálltam egy buszra és a fiúk háza felé vettem az irányt. A külvárosi út hosszú és egyhangú volt, míg a buszra felszállt egy hangos banda szállt fel, lökdösődve kis híján felborítottak engem és a mellettem álló idős nénit. Tipikus gazdag gyerekek, akiknek mindenük megvan és sosem kellett küzdeniük semmiért.

Megkönnyebbülten szálltam le a buszról és a ház felé vettem az irányt. Intettem a biztonsági őröknek, akik már rég nem hisznek eszement rajongónak és besiettem az ajtón. Levettem a cipőm és belebújtam a nagy rózsaszín mamuszomba. A hall csendes és kihalt volt, viszont tudtam, hogy itt vannak a srácok, mert holnapután utaznak, és addig itt pihennek.

-          Hahó? –kiáltottam és becsoszogtam a konyhába. Senki nem fogadott, de a lépcső felől léptek zaja hallatszott. Visszamentem a hallba, ahol a lépcsőn már futott le Tess,Liam, Hope és Perrie élükön Holly-val.

-          Hol jártál? – kérdezte szipogva, szokásosan túlreagálva a dolgokat. – Reggel nem voltál sehol és miután Liz felhívott minket és téged keresett tényleg elkezdtünk aggódni! Merre jártál?

-          Csak sétálgattam – válaszoltam röviden. Tess régóta ismer és rögtön észrevette, hogy nincs valami rendben ahogy Liam is.

-          Mégis merre? Négy órán keresztül? – vonta fel a szemöldökét Perrie. – A városban?

-          Erre-arra – javítottam ki és leheveredtem a nappaliban az egyik fehér kanapéra.

-          Aha – bólintott Hope, ezzel jelezve, hogy részéről rendbe van a dolog. – Láttál valami jó rucit? Most rengeteg leárazás van a boltokban. Már régóta keresek egy mályvaszínű nyári ruhát, de nem találtam sehol.

-          Nem, boltokban nem voltam, viszont ezt vettem – húztam elő az újságot. - Én jót röhögtem rajta!

-          Muti! – kapta ki a kezemből Holly és összebújva olvasni kezdték a cikket.

-          Mit kerestetek egy ékszerésznél Hawaii-on? – nézett fel összevont szemöldökkel Tess.

-          Ó, hát – mondtam, majd eszembe jutott, hogy az egész lánykérés-akció titok,ráadásul Hope is itt van. – Elszakadt ez egyik láncom és megjavították! – legyintettem, nehogy feltűnjön a hazugság. – Felmegyek, alszom egy kicsit!

-          Mi van nem sokat aludtál az este? –húzogatta a szemöldökét Liam, mire menet közben vállba bokszoltam.

Felmentem a Harry-vel közös szobánkba, de nem találtam ott a barátom. Lezuhanyoztam, pizsamát húztam és bebújtam az ágyba. Bár még csak délután fél négy volt, annyira elálmosodtam a ma ért fordulatoktól, hogy rögtön elaludtam.

Álmomban, mint mostanában oly sokszor, ismét rohantam. A város körülöttem égett, magas lángoszlopok csaptak fel a csillagos éjszakába. Korom és hamu szállt a magasba, az éjszaka csendjét emberek éles kiáltásai zavarták meg. Futottam az üldözőm elől, mellettem házak dőltek romba; gerendák, törmelékek zuhantak a lábam elé. Elrohantam a lángoló iskolám előtt és befordultam a következő utcasarkon, de váratlanul megtorpantam. A félhomályban egy kislány alakját vettem ki, a haja két copfba fonva nyugodott a vállán. Az arcát nem tudtam kivenni, de a magasságából ítélve öt évesforma lehetett. Valahonnan egy nő éles sikolya hallatszott, mire a lány összerezzent.

-          Gyere, segítek! – nyújtottam felé a kezem. Közelebb merészkedett hozzám, az arca már egyre tisztábban kivehető volt. Felé nyújtottam a kezem hogy megfogja. Két lépés választott el minket egymástól, mikor a lány nőni kezdett, az arca kissé megnyúlt és már nem volt többé kerek. Zöld szemeiben könny csillant, a haja kibomlott a copfokból és rakoncátlan hullámokban terült el a vállán egészen a derekáig. Mikor elém lépett, alig választott el minket egy arasz. Szeme egy magasságban volt az enyémmel és az én arcomat viselte, mintha tükörbe néztem volna. Felsikoltottam a rémülettől és hátratántorodtam, egy gerendában megbotlottam és elterültem a földön. Mikor ismét felnéztem az alak már nem a kiköpött másom volt, Harry volt ott.

-          Kat! – szólított meg.

Sikítva, hevesen zokogva ébredtem. A szoba sötétbe burkolózott, a lehúzott redőnyök mögül meg - megcsillant a Hold fénye. Fájó fejemet dörzsölgettem, felültem egy pohár vízért,de valaki elkapta a kezem. Sikkantva, ijedten húztam el a kezem az érintéstől és arrébb csúsztam az ágyon.

-          Hé, Kat! Nyugi! – szólalt meg nyugtatóan valahonnan a sötétből Harry. A megkönnyebbülés hulláma söpört végig rajtam, merev hátam ellazult és a barátom felé tapogattam a sötétben. Kezem egy másikra talált és közelebb csúsztam hozzá, hogy átölelhessen.

-          Mi a baj? Rosszat álmodtál? – dörmögte halkan a hátamat simogatva.

-          I-igen – hüppögtem. – Lángolt a város és ott volt egy kislány, aki... én voltam. Féltem és benne voltál te is. Már hetek óta ilyeneket álmodok…

-          Valami nyomaszt? – kérdezte és egy puszit nyomott a fejemre. – Az emberek általában akkor szoktak rosszat álmodni.

-          Igen – vallottam be kelletlenül és éreztem, hogy elpirulok, ezért lehajtottam inkább a fejem. Tudom, hogy sötét van, és úgy sem látja az arcom, de ösztönös volt a cselekedet. – Először, nem is tudom… Talán azóta vannak ilyen álmaim, hogy apám felbukkant. Éjszakáról éjszakára nem tudtam aludni, sokszor a konyhában ücsörögtem és inkább tanultam. Egyre rosszabb és rosszabb lett… És most,hogy megmondta…

-          Ki mondott meg és mit? – emelte fel óvatosan a hangját. Ijedten összehúzódtam, tudtam, hogy elárultam magam ezzel a mozdulattal.

-          Apám adott egy lehetőséget, egy ajánlattal ált elő, mert nem vettek fel sehova. Azt mondta, menjek el…Ne haragudj! - mondtam egy hatalmas nagy sóhajjal kísérve.

-          … hogy menj el vele Amerikába – fejezte be helyettem Harry, mire elkerekedett szemekkel meredtem rá, vagyis feltehetőleg az arcára a sötétben.

-          Honnan tudod? Ki mondta el? – emeltem fel a hangom ijedtemben. – Miért nem mondtad el nekem?

-          Az utolsó kérdésedre a válasz ma óta. Reggel kerestelek és nem találtalak, ahogy a többiek sem. – vallotta be és erősebben magához szorított. -Persze ők nem vették komolyan, inkább itthon ücsörögtek és várták, hogy haza gyere. Bezzeg én meg kocsiba ültem és mindenhol kerestelek, nem szoktál csak úgy egy szó nélkül elmenni! Úgyhogy fel-alá kocsikáztam a városban, végül pedig a cetlin szereplő címre mentem…

-          Milyen címre? – vágtam közbe.

-          A tegnapi farmered zsebében találtam és gondoltam csak oda mehettél – folytatta. - Az apád címe volt, csak hogy nem Ő nyitott ajtót, hanem az a nyikhaj Ethan… Megkérdeztem nem látott e, mire azt mondta most beszéled meg apáddal a „dolgokat”. Nem értettem miről beszél,mire lenézően mosolyogva kinyögte: Hát nem tudod,hogy Sam haza akarja vinni magával Amerikába? – szólt majd szünet áll be a beszélgetésünkbe

-          Nem kell aggódnod emiatt és nem is kell foglalkoznod vele! Nem fogadom el az ajánlatot! Mégis mit képzel magáról az apám, hogy csak úgy „visszakövetel”? – mondtam gyorsan, mert kezdett kínossá válni a csönd.

-          Nem teheted! – jelentette ki mereven. – Nem dobhatod el az álmaid! Amerika nagy lehetőég lenne neked! El kell fogadnod!

-          Nem hagyhatok itt mindent! – vetettem ellen. – Az álmaim meg le vannak ejtve!Te sokkal fontosabb vagy azoknál! Nem hagyom itt Anyát, a srácokat és főleg Téged nem!

-          Hibát követsz el! – szólt lassan. – Ilyen lehetőséget nem mindig kap az ember. El fogod fogadni és elmész apáddal. A kapcsolat megmarad hisz most is szinte hetente repülünk Amerikába, a távkapcsolat működik, mellesleg ott az internet, a telefon és mi is itt vagyunk egymásnak. Ne dobd el az álmaidat miattam!

-          De ha szeretsz valakit, nem lennél képes érte bármire? Szeretlek és az a fontos! Maradok és kész! – jelentettem ki. – Holnap meg is mondom apámnak!

-          Hibát követsz el, nagyon nagy hibát! – motyogta alig hallhatóan, majd hangosabban folytatta. – Gyere, aludjunk el!

Boldog mosollyal aludtam el az arcomon, hogy tisztáztam a dolgot vele és végre nyugodtan aludtam az este.

-          Mentem, majd jövök! – köszöntem el reggel Harry-től egy puszival. Felkaptam az étkezőasztalról a táskám. Belebokszoltam az álmosan teázó Zayn vállába és játékosan összeborzoltam Niall haját búcsúzóul. – Köszönjetek a többieknek a nevemben!

-          Csak az apádhoz mész, minek kell, úgy elmenned mintha sosem jönnél vissza? – ásított álmosan Zayn.

-          Csak most közlöm vele, hogy nem megyek Amerikába, szerintem ez el fog tartani egy darabig! – nevettem fel és az előszobába mentem, Harry pedig követett.

-          Biztos vagy benne? – kérdezte ma már sokadszorra.

-          Teljesen, még mindig ez a válaszom, ahogy este is elmondtam már vagy százszor! – öleltem meg és belebújtam a cipőmbe. – Dél körül jövök, hozzak valamit a városból, úgyis még elmegyek vásárolni?

-          Nem kell, csak gyere haza és ne kelljen utánad mennem! – kacsintott rám és búcsúzóul megcsókolt.

Fogtam egy taxit, mert semmi kedvem nem volt a buszon zötykölődni. Ahhoz képest, hogy tegnap mennyire letargikus hangulatba kerültem, ma boldogabb voltam, hogy tisztáztam a dolgot Harry-vel. Megmondtam a címet és fél óra autókázás után meg is érkeztünk. Kipattantam a kocsiból és odasétáltam az ajtóhoz. Félszegen bekopogtam az ajtón és azon imádkoztam, inkább ne nyissa ki senki az ajtót. Most hogy itt inamba szállt a bátorság, kedvem lett volna inkább elfutni és meg sem állni hazáig. Pechemre Sam rögtön ajtót is nyitott nekem és ahogy meglátott boldog mosoly terült szét az arcán.

-          Szia, Kat! – mosolygott rám és beljebb tessékelt a házba. –Ne haragudj, hogy tegnap Anyáddal… nos, megbeszéltük a dolgot. Arra a döntésre jutottunk, hogy bárhogy is döntesz, mi támogatunk! – érintette meg óvatosan a vállam, majd a konyha felé vette az irányt. –Teát kérsz?

-          Öhm, igazándiból én csak azért jöttem, hogy elmondjam hogyan döntöttem… - kiáltottam utána feszengve és leültem a nappali egyik székére.

-          Szia, szépségem! – köszöntött a lépcsőn lerobogó Ethan. – Mi szél hozott ide? Cuccolsz velünk Amerikába? Én már baromira izgulok a forgatás miatt! – magyarázta lelkesen.

-          Te is jönnél? – kérdeztem meglepődve a hallottakon.

-          Még szép, Sam meg a faterom gyerekkori barátok és hallottam, hogy hazajön. Találkoztam vele és elmondtam mindennél jobban szeretnék színészkedni, Ő pedig felajánlotta, hogy nekem is keres valami jó melót! – számolt be nekem.

-          Ó, hát akkor remélem, eléred a céljaid! – mondtam kedvesen és a konyhából belépő Sam-re néztem, aki két hatalmas csésze gőzölgő teával egyensúlyozott. Felpattantam, hogy segítsek neki, kivettem az egyik bögrét a kezéből és leraktam a dohányzóasztalra.

-          Köszönöm! – mosolygott az apám és Ő is letelepedett az egyik fotelba. – Nos, mit szerettél volna mondani nekem? Készen állsz az útra, bepakoltál már? Ugye tudod, hogy holnap este indulunk?

-          Hát ezt nem tudtam – vallottam be. – De mindegy, nem erről akartam beszélni, vagyis nem pont… Na mindegy, szóval sokat gondolkoztam a dolgon és úgy döntöttem,hogy… Ne haragudj, de én…Én nem mehetek veletek Amerikába, nem hagyhatok itt mindent! Ide köt a családom és…

-          Harry is ugye? – morogta nemtetszését kifejezve Ethan és karba fonta a kezét.

-          Miatta döntöttél így? – kérdezte magába roskadva csalódottan az apám. – Eldobnál mindent egy srácért? Nem is ismered őt!

-          Te sem! – vágtam vissza, de aztán inkább visszafogtam magam. – Vagyis te csak az újságokból és a tévéből ismered. Igazán nem ismered, hisz nem is találkoztál vele!

-          Egyszer találkoztam a „Nagy Ő-vel” és nem tett rajtam mély benyomást. Arrogáns és bunkó volt, eléggé megdöbbentem, amikor együtt láttalak vele! Te egy aranyos, okos és energikus lány; Ő meg egy bunkó félnótás sztárocska! – fakadt ki Sam.

-          A lányod vagyok, és az lenne most a dolgod, hogy tiszteletben tartod a döntéseim! Ha az eddigiben nem is vettél részt az elkövetkezendőben szeretném, ha beszélő viszonyban lennénk! – mondtam mereven és felálltam. – Ha elfogadod,ha nem ennyi,döntöttem véglegesen! Jó utat!

-          Kat! – pattant fel Ethan. – Ne hülyülj már!

-          Ethan, hagyd hadd menjen! – motyogta apám az orrnyergét masszírozva.

Könnyedén léptem ki az ajtón, de mélyen éreztem, hogy nem kellett volna ezt tennem. Megbántottam és lehet örökre. Szótlanul mentem hazafelé, lépteim súlya egyre nehezedett, ahogyan a mellkasomban lévő fájdalom. Nem így terveztem az egészet, de remélem, egyszer még megbocsájt nekem az apám. Felszálltam a buszra és hazatartottam a többiekhez. Haza ahol az én helyem van, Harry és a barátaim mellett.

Beléptem a hatalmas kertvárosi házba,de senki nem fogadott. Levettem a cipőmet és bejártam sorra a szobákat a többiek után kutatva. Elméletileg Liam-nek vagy Louis-nak itthon kéne lennie, Harry meg azt mondta meg vár és majd utána elvisz ebédelni egy étterembe. Holly a szüleivel és Niall-al ment vásárolni, Perrie a Little Mix-el klipet forgat, Tess és Dave elmentek piknikezni a parkba, Ian és Caroline pedig munkát keresnek a városban.

-          Hahó? – kiáltottam a nappaliban, de senki nem válaszolt. Átnéztem a konyhát, a mozi termet, a medencénél is voltam. Felsiettem az emeletre és sorra mindenki szobájába benéztem, ám még mindig egyedül voltam. Már a zsebemben kotorásztam a telefonom után, mikor hangok szűrődtek ki a Harry-vel közös szobánkból. Boldogan siettem oda és kinyitottam az ajtót.

-          Harry…mit csinálsz? – kérdeztem kikerekedett szemekkel. Nem volt egyedül a szobában. Egy lányt ölelt, aki nem én voltam