1.évad 33. fejezet

Húú,még leírni is hosszú! El sem hiszem,hogy eljutottam idáig,hogy legépeljem a bűvös 33-at!Több mint 19000 oldalmegjelenítés és 34 olvasó!Mert mikor ez a kis történetecske megszületett a fejemben,így terveztem,ahogy leírtam. Bár elismerem vannak eléggé összecsapott fejezeteim is és vannak olyanok is amikre kifejezetten büszke vagyok. Köszönöm a drága olvasóimnak aki biztattak,hogy fejezzem be rendesen és akik azt szeretnék,hogy legyen második évad!Lesz is! Külön köszönet Toncsinak és Dórinak akik először olvasták el az első fejezeteket, Wiwi-nek,aki bevezetett a blogger-világ rejtelmeibe és Caroline-nak (alias Szandinak) aki mindig ugyanolyan lelkesedéssel olvasta el a fejezeteket! Köszönöm minden olvasónak aki feliratkozott és támogatott! Most így utoljára meg szeretnélek benneteket kérni, kommenteljetek,pipáljatok,mert már nagyon kíváncsi vagyok a benyomásotokra erről az évadról! További szép estét mindenkinek!remélem tetszeni fog...
ui: A második évadról bővebb információt még nem tudok adni,csak annyit hogy LESZ!
 crucian

Ajánlott zene: Little Mix - Turn Your Face

Nem kérdeztem semmit, nem üvöltöztem csak néztem. Őt néztem, azt az embert, akiben feltétlenül megbíztam, és akit a legjobban szeretek. Nem hittem a szememnek, képtelen voltam felfogni, hogy Ő. Megcsalt, ki kell mondanom. Ez most nem olyan mikor még Odette-tet láttam kilépni ennek a szobának a fürdőszobájából, mert akkor nem történt semmi. De most, Harry egy lányt ölel és szenvedélyesen csókolt. Rá kellett volna jönnöm, észre kellett volna vennem az apró jeleket. Hányszor jött Harry haza úgy, hogy egészen más, női parfüm illata volt és hogy sokszor lerakta a telefont mikor melléértem. Nem ölelt már meg esténként és csendes volt. A fiúk hülyeségeiben nem igazán vett részt és az interjúkat is csak félszívvel csinálta. Istenem, milyen hülye vagyok, hogy eddig nem jöttem rá! Most már összeállt a kép.

Nem kellett megszólalnom, ordítanom vagy megköszörülnöm a torkomat, mintha valamilyen láthatatlan jelre, a pár szétvált. Harry állt nekem így nem láthattam az arcát, de a lánynak annál inkább. Keskeny arcát, vékony száját és nagy kék szemét hosszú, egyenes szőke haj keretezte, ami egészen a derekáig ért. A vonásai ismerősek voltak, de hirtelen nem tudtam őket hova tenni. Mikor észrevett, szemei meglepetten elkerekedtek és a felismerés szikrája villant át rajtuk, hol rám nézett hol pedig a még mindig háttal álló Harry-re nézett.

Meglepetten vettem észre, hogy eddig levegőt sem vettem és az oxigénhiánya miatt most élesen és hangosan vettem lélegzetet. Ő hirtelen megpördül a tengelye körül és rám meredt. Zöld szemében ijedtség és félelem suhant át, ajkai a meglepetéstől enyhén szétnyíltak. Beszédre nyitotta a száját, de aztán inkább szorosan összepréselte.

Megfagyott a levegő a szobában, senki nem mert mozdulni,ők ketten engem néztek,de én csak az Ő arcát figyeltem. Lesütötte a szemét, nem mert a szemembe nézni és ezek a nem nyelvi jelek elárulták, hogy mindez igaz. Megcsalt. Ajkaim megremegtek az elfojtott sírástól, alig láttam valamit a szemembe szökő könnyektől.

-          Kat, hadd magyarázzam meg… - kezdte Harry, de elég volt ránéznem, elhallgatott.

-          Szia, te bizonyára Kat vagy – szólalt meg a szőke hajú lány, megtörve a csendet. -  Én, izé Heidi vagyok… Jaj, ne ez annyira ciki, nem tudom ilyenkor mit szoktak mondani – motyogta és a végén idétlenül felkuncogott, hogy oldja a feszültséget.

-          Csak annyit szoktak mondani: vége – néztem mélyen Harry szemébe és hátat fordítottam nekik. Utánam kiáltott valamit, de már nem hallottam, hanem rohantam lefelé a lépcsőn, ahogy csak a lábam bírta. Piros pont, amiért épségben sérülés nélkül leértem a lépcsőn és nem csúsztam el a hall csúszós parkettáján. Nekicsapódtam az ajtónak a lökettől és szememet törölgetve gyorsan próbáltam kinyitni az ajtót, de a könnyeimtől nem találtam a kilincset. Erőtlenül tapogattam a kilincs után, hallottam magam mögött Harry kiáltásait és minél előbb akartam szabadulni erről a helyről. Nekitámaszkodtam az ajtónak és kishílyán előreestem mikor valaki kívülről kinyitotta és a karjaiba estem.

-          Kat, hé? Kat, mi a baj? – kérdezte ijedten Liam és óvatosan elengedett, mikor megbizonyosodott róla, hogy visszanyertem az egyensúlyom. Megállíthatatlanul potyogtam a könnyeim a legjobb barátom arca pedig egyre komorabb lett. – Mi történt?

-          Vigyél… haza! –szipogtam és igyekeztem visszanyelni a könnyeim, bár tudtam, hogy ez lehetetlen. Liam szó nélkül megfogta a kezem és elvezetett a kocsijáig, ami a ház előtt parkolt és beültetett. Normál tempóban vezetett, nem lépte túl a sebességhatárt,de az idegességétől szinte vibrált a levegő. Én csak ültem és kifelé bámultam a szélvédőn. Képtelen voltam felfogni, ami történt, túlságosan szeretem Őt, ahhoz hogy csalódjak benne. De most csalódtam úgy, mint életemben soha egy emberben. Erre a gondolatra ismét összerándult a gyomrom és tehetetlenül sóhajtottam. Legszívesebben felrohantam volna a szobámba és magamra zártam volna az ajtót,de tudtam Liam-nek tartozom valami magyarázattal. Ő az aki mindig mellettem volt és szükségem van rá. Holly, Tess, Perrie és Hope most annyira boldogok, nem akarom hogy engem sajnáljanak. Megpróbálnának magyarázatot keresni a dologra és kideríteni az egészet, de nincs rá szükségem; láttam, amit láttam, ennyi elég volt. A színpadon annyira eljátszottam már a szakítást, a csalódottságot, de akkor nem fájt annyira, mint most.

Az autó hangosan fékezve állt meg a házunk előtt, amennyire jól láttam az esőfüggönyön keresztül, a konyhában égett a villany, anya valószínűleg otthon van. Nem is sejti, miért értem ilyen haza hisz csak vacsorára ígérkeztem Vele. Liam leállította a motort gyorsan kiszállt és átjött az autó orrát megkerülve az én oldalamra, hogy kisegítsen. Hálásan mosolyt kényszerítve az arcomra köszöntem meg neki a gesztust és az oldalán lépkedve a bejárati ajtóhoz mentünk. Hármat kopogott, a házból kiszűrődő zene hirtelen elhalt az ajtó pedig erőteljesen kinyitódott. Anya mosolyogva nézett ránk, majd mikor tekintete végigmérte az arcom döbbenten kapkodta a fejét hol rám, hol Liam-ra.

-          Mi… mi történt gyerekek? Kat? Liam? - idegeskedett és gyorsan beterelt minket a házba a szemerkélő eső elől. Vállamra terítette a régi, kopott plédünket és leültetett a nappaliba a kanapéra. A legjobb barátom leült mellém és várakozóan meredt rám, magyarázatra várt, ahogy Anya is, aki idegességében teát készített a konyhában.

-          Kat? Katie, kicsim kérlek, mondj valamit! – fogta könyörgőre és a kezembe nyomott egy forró gőzölgő bögrét.

-          Kat – motyogta Liam és kivette a kezemből a teát, amibe bele se ittam, csak a könnyeim potyogtak bele.

-          Meg… megcs…megcsalt – nyögtem ki. kimondani még fájdalmasabb volt,mint felfogni. – Haza mentem és… ott volt egy csajszival…valami Heidi-vel és… - mondtam,de a zokogásom átvette az irányítást.

-          Mi? – kérdezte döbbenten Li. – Ugye nem hülyéskedsz? Harry? Mi van?

-          Hogy képzelheted, hogy viccel? – csattant fel Anya. – Nézz csak az arcára! Kat, kicsikém tényleg ezt tette? Most azonnal odamegyek és…

-          Liz, hagyd! – szólt halkan a legjobb barátom. –Most semmi szükség a fenyegetőzésre. Figyelj Kat, felhívom, idejön és mindent megbeszéltek jó? –szorította meg a kezem.

-          Arra shem… semmi szükség. Már szakítottam vele – nyögtem ki és magamra húztam a takaróm, hogy ne kelljen látnom az arcukat és befogtam a fülem, hogy ne halljam a reakciójukat. Nem tudom meddig ültem ott mozdulatlanul éreztem, hogy feláll mellőlem Liam, valami halkan puffan és egy ajtócsapódás. Nem nekik kéne kiakadniuk, hisz nem ők szakítottak, hanem én. Dühösen lekaptam magamról a takarót, hogy rendet tegyek a kiabáló felek között. Lehullott rólam a takaró, le a parkettára, de nem nyúltam utána, csak az ajtóban álló alakra meredtem. Ekkor jöttem rá, mit is kell tennem, hogyan felejthetem el őt.

-          Elmegyek – néztem Apámra, aki az ajtóban rémülten kapkodta a fejét a veszekedő Liam és Anya között. – Elmegyek veled Amerikába.

***

Lassan felemeltem a képkeretet az íróasztalomról. A fakeret nem volt az új, néhány helyen benyomódott és az üvege is megrepedt. A képről egy boldog, szerelmes pár nézett vissza rám, mind a kettejüknek hatalmas mosolya volt és olyan szorosan ölelték egymást, hogy szinte a levegőt préselték ki a másikból. Harry volt az és én. A kép még valamikor a télen készülhetett, mikor még csak pár napja jártunk. Kiraktam ezt a képet a szobámba, hogy ha nincs velem, erről a képről eszembe jusson. hangos koppanással raktam vissza a képet, az immár üres íróasztalomra.

A tegnap este életem egyik leghosszabb, legálmatlanabb és legsírósabb éjszakája mellett az egyik legjobb is volt. Anya és Liam egész este vigasztalt és győzködött, hogy gondoljam meg magam, Anya szerint egy fiú miatt nem kell ilyen drasztikus lépéseket tennem,hisz ez csak egy kapcsolat volt. Nem ez nem csak egy kapcsolat volt, hisz benne bíztam meg egyedül, jobban hittem benne, mint a saját anyámban. Liam elhatározta, hogy mellettem marad este, de másnap mindenképp meg kell beszélnem a dolgokat Harry-vel, mert szerinte csak egy félreértés történt. Ha látta volna, amit én láttam akkor nem mondott volna ilyeneket. Apám is velünk maradt és a vigasztalás mellett otthonáról mesélt, hogy mennyire jó lesz ott nekem,a rengeteg lehetőség mellett csinálhatom azt, amit szeretek,vagyis színészkedhetek és megismerem majd a féltestvéreimet is.

Mai nap során az eddigi emlékeimet próbáltam belegyömöszölni két bőröndbe, sikertelenül. Mire én bepakoltam a táskákba, addigra anya megtalálta és mindent visszapakolt a helyére, Ő így fejezte ki nemtetszését. Végül nagy nehezen ebédre összepakoltam mindent és a biztonság kedvéért be is toltam az ágyam alá.

-          Kat, gyere, elkészült az ebéd! – kiáltott fel Anya az emeletre. Gyorsan letöröltem egy-két kósza könnycseppet az arcomról, majd lesiettem a lépcsőn.

-          Mi az ebéd? – kérdeztem mikor leértem, de a küszöbön álló barátaim látványától torkomra forrt a szó. Mielőtt bárki,bármit mondott volna,tudtam,hogy ,már mindenről tudnak. Tess a kanapéról nézett rám, nem sírt csak nagy komolyan nézett és finoman bólintott miután végigmért. Ő így fejezi ki, hogy büszke rám, amiért felálltam és tovább fogok lépni. Bezzeg Holly mellette ült és vörös arccal szipogott és körülötte az elhasznált papír zsebkendők száma azt jelezte, hogy már régóta várnak rám. Perrie a kanapén támaszkodott sűrűn pislogva tekintgetett felfelé és egy zsebkendővel törölgette a szemét. Hope a lépcső alján várt rám, mosolygott, bár neki is nedves volt a szeme és mikor leértem mellé hevesen magához szorított.

-          Muszáj ezt csinálni velünk? – szipogta és még jobban megszorongatott. – Miért hagysz itt minket?

-          Hiányozni fogtok! – suttogtam meg-megbicsakló hangon. – De megígérem neked, a baba születésére vissza fogok jönni!

-          Hát ajánlom is! – nevetett a modell lány majd elengedett. – Hihetetlen hogy mennyire megszerettelek, te lány!

-          A mi kis Kitkat-unk! – bújt oda hozzám Perrie. – Miattad el is kenődött a sminkem! Kártérítést követelek! – viccelődött, de látszott rajta hogy egy cseppet sem bánja a dolgot. Szorosan megöleltem és biztosítottam afelől ,hogy majd kap egy új vízálló szemceruzát is.

-          Kat! – sikongatott Holly odaférkőzve hozzám és szinte ledöntött a lábamról ahogy a nyakamba ugrott. – Nem ér,hogy elmész!Akarom,hogy maradj!Itt,velünk!Hogy fogok én nélküled fősulira menni? Ki fog azzal nyaggatni,hogy még egyszer fel akarja mondani a jegyzeteit? Kivel fogok péntekenként karaoke estét tartani a nappalinkban? Nem menj el!

-          Holly – szipogtam, a könnyeim pedig ismét előbukkantak. – Ne mondj ilyeneket! Mindig is a barátnőim lesztek!

-          Csak egyet kérek! – ölelt át mindkettőnket Tess. – Ne felejts el minket!

-          Nem foglak! – mondtam határozottan. Annyira rossz és szomorú volt ezeket hallani, ez a négy lány hozzám nőtt,szinte a testvéreim és most itt kell hagynom őket. Nem érdekel,hogy mibe fog kerülni,de bebizonyítom nekik is és magamnak is,hogy egy erős lány vagyok, és azt is hogy nélkülük itt sem lennék. Mert a barátaimnak hála, elindultam azon az úton,ami idáig vezetett. Volt olyan pillanat,amikor úgy éreztem ,nem bírom tovább a terhet a suliban,Ők ketten voltak azok,akik végigsegítettek az iskolában és hála ennek a két lánynak,matekból is sikeresen érettségiztem. Meg sem bírom rendesen és épszerűen fogalmazni, amit éreztem. Azt akartam hogy velem jöjjenek és mi hárman mindenen át fogunk menni együtt. Nem lehetek önző, hiszen Holly-t felvették a fotográfus szakra az egyetemen amibe a szülei is beleegyeztek és Tess is a jogi karra fog járni szeptembertől. Egy biztos, a középiskolában,ha még nem is sejtettem első napon mikor Tess és Holly mellém ültek,hogy egy életre szóló barátság alakult ki.

-          Lányok, gyertek enni! – szólt halkan Anya és a szemét kezdte törölgetni egy konyharuhával. Mind a négyen leültünk az asztalhoz,nem is foglalkozva az előttünk lévő étellel, egymás után elevenítettük fel a közös emlékeinket. Mosolyogva hallgattam a lányok első benyomását rólam, a sztorikat a forgatásról és persze a párizsi úti divatakciónkat. A lányok direkt nem hozták Őt szóba, amiért igazán hálás voltam. Anya előkerítette valahonnan a régi gyerekkori képeket és az elmaradhatatlan és híresen jó forró csokimmal együtt leültünk a nappaliba és együtt nevettünk a képeken. Vagyis ők nevettek én pedig pironkodtam az egyik öt éves kori képemen,ahol az összes ruhámat magamra kapva sétáltam a régi házunkban és akár egy igazi „modell” úgy pózoltam. De azalatt a pár óra alatt sem felejtettem el,hogy alig öt óra múlva indul a gépem,ami az új életem felé repít majd. A lányok kijelentették,hogy igenis kikísérnek a reptérre,ha tetszik,ha nem úgy hogy a segítségükkel végül teljesen kiürítettem a szobám. Leszedtük a posztereket, emléklapokat a falakról; végül a szobám úgy nézett ki,mint mikor ideköltöztünk: üresen és némán. Levitték a csomagokat én pedig egy percre magamra maradtam. Kinéztem a kis ablakomon a szeretett városomra, Londonra, amit ma magam mögött fogok hagyni.

Lerobogtam a lépcsőn, a lányok már útra készen vártak, Anya pedig a kanapén ült magába zuhanva sírt. Odaültem mellé és próbáltam átölelni,de nem hagyta hanem inkább elsietett a fürdőszobába. Liam autója fékezett le a ház előtt és a segítségével kivittük azt a pár csomagot amit magammal viszek. Próbáltam erősnek maradni és nem minden egyes pillanatban elsírni magam; ahogy körülnéztem igyekeztem emlékezetembe vésni az utcánk,a házunk minden egyes részét.

-          Biztos vagy a dolgodban? Nem muszáj menned! – állított meg Liam,mielőtt beszálltam volna a kocsiba.

-          De, mennem kell! – bólintottam és magamhoz szorítottam a legjobb barátom. –Hiányozni fogsz, Liam!

-          Te is nekem, Kat! – szorított magához sűrűn pislogva Liam. – Mindig is te leszel a legjobb barátom,akárhány kilométer is válasszon el minket.

-          Jaj,ne mondj ilyeneket! – nyomtam egy puszit az arcára. – Anya merre van?Mindjárt indulnom kell és azt mondta velem jön.

-          Nem akar kijönni a fürdőszobából – mondta a házból kilépő Tess. – Sajnálom.

-          Majd beszélek vele! – mondtam és visszasiettem a házba. Bekopogtam a fürdőszobaajtón,de semmi válasz nem érkezett. – Anya, gyere vagy lefogom késni a gépet!

-          Nem megyek,hagyj békén! Nem megyek! – ordította ki.

-          Anya! – sóhajtottam és erősen kinyitottam az ajtót. Ott ült a földön magába roskadva, körülötte piás üvegek halma. – Hé! – guggoltam le mellé. –Nem örökre megyek el innen!Tedd el azt az üveget és gyere velem,kérlek kísérj el!

-          Nem megyek,tűnj a szemem elől!Többé nem vagy a lányom! – üvöltötte az arcomba. –A lányom nem hagyna itt engem egyedül!

-          Hát jó! – álltam fel és magam mögött hagytam az otthonom. Azzal győzködtem magam,hogy biztos csak az alkohol beszél belőle,de az évek során rájöttem,hogy neki ingen magas az alkohol mércéje és elég sokat kell innia ahhoz hogy meggondolatlanul cselekedjen.

Az út a reptérig rövidebb volt,mint ahogy szerettem volna. Az ismerős utcák gyorsan elsuhantak mellettem,nem tudtam rendesen az emlékezetembe vésni őket. A lányoknak hála hamar beértünk a terminálba és a terem egy hátraeső részében még várt rám egy meglepetés. Caroline és Ian is csomagokkal fogadtak, mellettük pedig Zayn, Lou és Niall ácsingózott napszemüvegben és sapkában.

-          Hát ti? – néztem először Car-re és barátjára. – Hova készültök?

-          Képzeld,van állásom! – újságolta boldogan a lány. – Az apád felajánlott nekem egy állást. Valaki olyat keresett aki ismer téged és megfelelő tudással rendelkezik ahhoz,hogy a személyi asszisztensed legyen!Gondolj csak bele, pár év múlva egy híres színésznő menedzsereként fog ismerni a világ!

-          Jézusom! – öleltem magamhoz visítozva. - Mondd hogy csak viccelsz!El sem hiszem! – öleltem meg és ettől a tudattól kissé könnyebbnek éreztem magam,hogy ott Amerikába lesz valaki a régi életemből.

-          Együtt utazunk! – ugrándozott a lány. – És Ian-nek is elintézünk valami munkát!Úristen már nagyon várom és képzeld!Jövő hétre már szerveztem is neked két meghallgatás egy-két szerepre! Jó,oké elismerem nem főszerepek,de kezdetnek pont elég és…

-          Köszönöm! – vágtam a szavába szipogva.

-          Kitkat! – ugrott a nyakamba Louis. – Ígérd meg,hogy jó kislány leszel és mindennap küldesz üzenetet bármikor,be lesz kapcsolva a telefonom,a számomat pedig tudod ha kell segítség! Láss világot kicsi lány és el ne feledd: Louis szeme mindent lát! – figyelmeztetett ,majd egy kacsintással át is engedte a helyét Niall-nak.

-          Hiányozni fogsz,bár meg kell mondjam a főzted nem! – nevetett és összeborzolta a hajam. – Hiányozni fogsz és ígérd meg: tájékoztatsz az ottani menüről és ha majd arra járunk, találkozzunk!

-          Ígérem! – suttogtam és még erősebben magamhoz öleltem az ír srácot.

-          Légy jó és rajtad tartom a szemem! – mondta szűkszavúan Zayn,de tőle ez felért egy nagy beszéddel. Megöleltem a srácot majd elengedve őt végignéztem a társaságon akik mind azért jöttek ide hogy engem elbúcsúztassanak.

-          Sziasztok! – állt meg mellettem Sam és Ethan is. – Nos készen állsz az új életre, Kat?

-          Készen! – mosolyodtam el.

Leadtuk a jegyeinket és öten a kézipoggyászunkkal együtt elindultunk a beszálló helység felé. Mögöttünk hirtelen kiáltások hallatszottak,mire megfordultam. A karanténnál a többiek közt ott állt Ő is. Rám nézett és valamit kiáltott,de túl messze voltam tőle és az üvegfaltól nem hallottam mit mond. Gyenge mosollyal intettem neki,majd megfordultam és megtettem az első lépést az új életem felé.

Ha annak idején nem fogadtam volna el Liam ajánlatát, talán most is a Gustav’s-ban tengetném a szabadidőmet. Lehet, hogy Emma nem lenne féltékeny rám és még mindig barátok lennénk. Vajon szakítottam volna Jordan-nel?Rájöttem volna,hogy milyen is valójában? valószínűleg nem. Biztosan nem szerettem volna bele egy sztárba és valószínűleg nem ismertem volna meg azokat a csodálatos embereket,akikre családomként tekintek. Elképzelhető,hogy nem jelennek meg rólam újságcikkek és a világ sem ismeri meg a nevem. Száz százalék,hogy apám nem olvassa el az aznapi újságot és nem keres fel. Akkor biztos lennék, hogy Anyám, bár kissé kelekótya, de a legmegbízhatóbb ember az életemben. Szerintem az életben nem jutottam volna el Hawaii-ra nyaralni,hogy megünnepeljem az érettségit.  Egészen biztos, hogy nem ismertem volna meg Őt,de így utólag visszagondolva nem bánok semmit. Megváltoztatta az életem.