1. évad 28. fejezet

Sziasztok, ismét egy új részt hoztam. A szavazást a blog folytatását illetően lezártam és büszkén mondhatom, 21:1 arányban szavaztatok a második évadra! :)) Ma feltennék egy kérdést is: ti hogy képzelitek el Ethant? Nos,hát mára ennyi, jó olvasást!

Egy világ dőlt össze bennem a szavak hallatán. Egy hitben éltem tizennyolc évig, és most ennek vége. Ha igaz, amit Ethan mondott, és legbelül remélem, hogy nem, akkor hazudtak nekem egész életemben. A legbiztosabb pont az életemben Anya volt. Tudom, nem épp egy példamutató szülő, nálunk valahogy fordítva van ez az egész „tini-szülő” dolog,de megbíztam benne és elmondtam az összes titkom. De, úgy tűnik Ő nem mondta el a legnagyobb titkát. Most már értem, miért válaszolt félmondatokkal vagy éppen sehogy, mikor apámról kérdezgettem. Általában az mondta ,ha kérdeztem milyen balesetben halt meg az apám, hogy frontálisan ütközött egy szembe jövő autóval. Néha ha nagyon berúgott arról hadovált, hogy egy kamiont előzött az autójával és nekiment a szalagkorlátnak. Persze azt nem hittem el mikor arról mesélt, hogy elrabolták apámat a csenő manók. Észre kellett volna vennem már akkor is az apró jeleket.

-          Kat, jól vagy? - ráncolta a szemöldökét Ethan.

-          Hogy lenne jól, ha most közölted vele az igazságot! Nem akartam még elmondani neki!Most nézd meg, mindent a nyakába zúdítottál egy csapásra!– kiáltott rá Samuel a megszeppent fiúra, majd megnyugtató hangon beszélni kezdett hozzám. –Értem, hogy meg vagy rémülve és ez most sok neked…

-          Sok? Inkább sokk! – üvöltöttem rá a férfira. Az ijedt tekintetekkel találkoztam,mire egy kicsit visszavettem a hangerőmből. – Hogy voltál képes eltitkolni előttem?Már az első találkozásunkkor közölhetted volna!

-          És mégis hogyan gondoltad? – vonta fel a szemöldökét Sam. – Így képzelted el a párbeszédet: Szia, Kat vagyok!Szia, örülök hogy megismertelek, a nevem Samuel és mellesleg az apád vagyok?!

-          Nem, de – suttogtam lehajtott fejjel és az ölemben lévő kezemet tanulmányoztam. Energiám sem volt letörölni az első lecsorduló könnycseppeket az arcomról. – Hogy lehetséges?

-          Hát, jó! –egyezett bele az apám és kényelmesen elhelyezkedett a fotelban. – Mint tudod, Amerikából jöttem, most is csak látogatóban vagyok. Ott születtem egy rendes családban, a szüleim első gyerekeként. Húsz évesen megnősültem és elvettem a szerelmemet, Jane-t. Már vagy tíz éve ismertem, de sokáig nem mertem neki bevallani az érzéseim. Nemsokára megszületett az első fiunk, Sammy, majd rá két évvel rá Matt is. Huszonnégy éves voltam mikor megkaptam álmaim állását, mint egy cég üzletembere. Londonba hívattak egy konferenciára, ahol a cég által gyártott spottermékeket mutattuk be. A modellek a kifutón a  kollégáim által megtervezett ruhákban jártak a modellek és arról kellett győzködni a londoni képviselőket, hogy mennyire jók a termékek. És akkor megláttam édesanyád. Gyönyörű volt, csak úgy ragyogott, ahogy végigment a kifutón és cseppet sem törődött azzal, hogy Ő milyen sportruhát viselt. Amint vége lett a konferenciának, szóba elegyedtem vele és kellemes csalódtam a jellemét illetően. Általában aki szép, hozzá tartozik a nem épp kedves modora, de Liz-t mindenki imádta kedvessége miatt. Nos, be kell hogy valljam én ezt ki is használtam…

-          Magyarán ezt azt jelenti,hogy… - vigyorodott el komiszan Ethan. – Na jó, szerintem mindenki tudja hogy értette!

-          Feleséged volt és gyerekeid! – mondtam hevesen. – Hogy tehetted?

-          Férfi vagyok! – vonta meg a vállat mintha ezzel mindent letudna. – Aztán meg, másnap már haza is utaztunk. Sajnáltam a dolgot,de anyád nem haragudott, teljesen nyugodtan elköszönt tőlem. Nem hittem volna, hogy baj lesz belőle.

-          A baj én vagyok, szép! – dőltem hitetlenkedve hátra. – Nem is kerested utána? Egyetlen levél vagy ilyesmi? Nem is tudtad, hogy terhes lett velem?

-          Nem, ami azt illeti akkor követtem el életem legnagyobb hibáját! – dörzsölte meg fáradtan a szemét Samuel. – Nem láthattam, hogy hogy nősz fel és ezt már többet nem is fogom! Nem vehettem részt a legfontosabb éveidben, sajnos nem voltam jelen mikor felcseperedtél és ezt nem bocsájtom meg magamnak!

-          Hogyan… hogyan jöttél rá, hogy van egy lányod? – kérdeztem elcsukló hangon, mire Ethan átnyújtott egy zsebkendőt, amit hálásan elfogadtam.

-          Igazándiból teljesen véletlenül. Sammy reggel sietett dolgozni a szerkesztőségbe, mert egy újságnál dolgozik és otthagyta az aznapi lapot. A címlapon te és a barátod voltatok, amint kézen fogva sétáltok a hóesésben. Elolvastam a cikket és sok év után ismét eszembe jutott Elisabeth. Láttam a hasonlóságot közte és közted, mint két tojás. Tudtad, hogy édesanyád is így nézett ki a te korodban? Vannak elég jó körökben mozgó ismerőseim, hamar kiderítették hogy ki is vagy és a születési adatoknál Liz neve volt feltüntetve, de apa nem. Muszáj volt eljönnöm és kiderítenem tényleg az vagy, akinek gondoltalak.

-          A feleséged, a fiaid, tudják? – tettem fel remegő kezekkel a kérdésem. - Haragszanak?

-          Jane tudja, elmondtam neki még aznap. Először nagyon dühös volt, de téged nem hibáztatott, nem tehetsz róla. Anyád miatt akadt ki, azt kérdezte, hogy tehettem, de végül megbocsájtott. Emiatt is szerettem bele oly’ rég, mert a szeretete nem ismer határokat. Tudtad, hogy mindig is szeretett volna egy kislányt? – nézett rám barátságos mosollyal. – Ő is elszeretett volna jönni, de a parfüm cég mellett, amit vezet, képtelen volt. Pedig nagyon kíváncsi rád. És a fiúk is, a bátyáid.

Betelt a csepp a pohárba, amint kimondta az utolsó szót. Bátyáim? Sosem gondolkoztam azon, mi lenne, ha testvérem lenne. Nekem ott vannak a barátaim Holly, Hope, Tess és a négy fiú, mindegyikre úgy tekintek, mintha a családom tagjai lennének. Most pedig kiderül, hogy egyenesen két bátyám van. Nem tudtam mit is csinálok pontosan, azon kaptam magam, hogy a könnyes szemmel kirohantam az előszobába, felvettem a csizmám és a kabátom és kirohantam a szitáló esőbe. Lábaim mintha önálló életre keltek volna, azt sem tudtam merre megyek. A jeges úton néha-néha megcsúsztam, de tempómon továbbra sem lassítottam. Nem néztem előre, tekintetemet a földre szegeztem és nem lepődtem meg mikor az emberek szitkozódva kikerülnek. Fogtam egy taxit a következő utcában és meg sem álltam Harry-ék lakásába.

Felsiettem az emeletre a lépcsőn és a zsebemből előhalászott kulccsal kinyitottam az ajtót. Senkit nem találtam a nappaliba, de a konyha felől beszélgetés hangait hallottam.

-          Biztos örülni fog! – hallatszott Holly csilingelő hangja. – Imádni fogja, ez a kedvenc kajája!

-          Oké, hiszek neked! – hangzott fel Harry mély hangja. – És mit szóltok a másik ötletemhez?

-          Benne lesz! – jegyezte meg Hope. – Szerintem el fog pirulni és olyan vörös lesz a feje, mint Niall-nak, amikor pirospaprikát raktunk a reggeli kakaójába!

-          Hé! – kiáltotta a szőke hajú srác. – Nem volt vicces! Azóta kétszer meggondolom, kitől fogadjak el kakaót!

-          Meg is van videón! – heherészett régi barátom. – Ha kell valakinek, átküldöm!

Nem bírtam tovább csendben maradni, beléptem a konyhába. Holly épp a tűzhely előtt kevergetette egy lábas tartalmát, míg barátja leplezetlen szeretettel figyelte őt. Zayn az asztallapon pihentette a fejét, Perrie pedig az arcát simogatta. Louis a földön ült és nagy boldogan ette a zabkásáját. Liam az asztalnál egy bárszéken fogyasztotta reggelijét és elmélyülten pötyögött a telefonján. Hope maga elé meredt és a félig elfogyasztott rántottáját mérlegelte bánatos arccal, majd egy jókora falatot szúrt a villájára és megette. Ő tőlem a legmesszebb széken ült. Boldog mosollyal figyelte, ahogy beléptem,de rögtön átváltott aggódó arckifejezésre. Felpattan a székről és hozzám sietett.

-          Jól vagy? Kat? Kicsim? – hadarta feszülten az arcomat tanulmányozva. – Mi történt? Sírtál?

-          Gyere ülj le! – pattant fel Liam a székről és hellyel kínált.

-          Mi a baj? – faggatózott Holly.

-          Az apám… - suttogtam megsemmisülten, mire hét értetlen tekintettel találtam szembe magam, így hát belefogtam a történetbe és töviről hegyire elmondtam mindent. A párizsi hívást, a találkákat és végül Samuel mondandóját. Változó arckifejezéssel fogadták a híreket. Holly pityergett, mert szerinte nem eléggé figyelt rám, mert akkor segített volna, bár azt nem tudom hogyan. Hope tátott szájjal nézett, Louis-nak pedig megállt a kezében a kanál. Perrie az ébredő Zayn-nek hadarta el a történteket szomorú arccal. Liam elgondolkozva töprengett a hallottakon, míg Niall idegességében étel nevekkel suttogásával nyugtatta magát és barátnőjét. Ránéztem Harry-re akinek mindvégig kerültem a tekintetét. Féltem, megharagszik rám amiért nem avattam be már az elején esetleg dühös lesz, mert nem jöhetett velem. De ahogy belenéztem a zöld szemeibe ezek a kétségek egy pillanat alatt eloszlottak. Nem volt dühös, inkább volt egyszerre sajnálkozó, óvó és megértő a tekintete. Sírva szorítottam magamhoz, a könnyeim eláztatták az ingét, de nem érdekelte, csak még szorosabban átölelt.

-          Csapatölelés! – kiáltotta meghatottan Louis és odabújt hozzánk. A többieknek sem kellett több és követték Tommo példáját. A mellkasomat szorongató bizonytalanság felszakadt és szipogva köszöntem meg nekik mindent. Mert befogadtak,mert szeretnek és mert a családomként tekintek rájuk. Nemsokára Zayn fészkelődni kezdett, mert meleg volt és elengedtük egymást én szipogtam ahogy Hope, Holly már zokogott és Perrie szemében is láttam egy könnycseppet.

-          Ránk mindig számíthatsz! – ölelt magához Niall. –Itt leszünk neked, bármit kérsz!Egy feltétellel: nem esszük meg a főzted!

-          Köszönöm! – suttogtam elérzékenyülten.

-          Mi egy csapat vagyunk! – ugrándozott Louis és elkezdte énekelni a „We are the champions”-t.

-          Emlékszel, megígértem, hogy a melletted leszek, mikor öt évesek voltunk? – ölelt meg Liam. –Nos, igyekszem az ígéretemhez tartani magam.

-          Én nem vagyok az az elérzékenyülős fajta! – állt meg előttem Perrie. –De tudd,hogy már akkor a húgomnak tartottalak, mikor először beléptél azon az ajtón.

-          Ne már, mindenki olyan szépeket mondd, nekem meg hirtelen nem jut semmi az eszembe! – mondta szomorúan Holly. – Én is ismerlek Kat, és köszönöm, hogy bevettél anno a gimis csapatotokba, mert nélküled ma nem lennék itt.

-          Gyere ide, tesó! – húzott közelebb magához Zayn és egy bordaropogtató öleléssel jutalmazott.

-          Köszönöm! – csak ennyit bírtam kinyögni mert már megint nem láttam a könnyeimtől.

-          KitKat csak egy van! – borzolta össze szeretetteljesen a hajam Louis.

-          Gyere ide! – húztam közelebb magamhoz Harry-t mikor a többiek magunkra hagytak minket. – Szeretlek!

-          Én is! És itt leszek neked mindig is, nem hagyom, hogy bántsanak! Az,hogy most kiderült ez a dolog az apádról, nem jelent semmit ugyanaz az ember vagy, akit mindig is szerettem! – suttogta és letörölt néhány kósza könnycseppet az arcomról. – Nem így terveztem elmondani, de fogadalmam jeléül ezt csináltattam. – mondta és felhúzta az ingujját. A csuklóján egy apró végtelen szimbólum díszelgett, amit még nem is láttam. – Ma reggel csináltattam. Lehet másnak csak egy jel a bőrén, de nekem sokat jelent!

-          Elkísérsz engem is? – haraptam az ajkaimba bujkáló mosollyal.

Nevetve megpörgetett a karjaiban és megcsókolt, hogy beleszédültem. Harry elszaladt a tárcájáért és a kabátjáért a szobánkba, én pedig ismét magamba roskadtam. Nem akartam megmutatni a többieknek, mennyire megviselt az apám felbukkanása és az anyám hazugsága. Öntöttem egy pohár vizet a csapból, de annyira remegett a kezem,hogy inkább visszaöntöttem a tartalmát.

-          Itt is vagyok, mehetünk! – bukkant fel Harry feje az ajtóban.

Mosolyt erőltetve az arcomra siettem hozzá és kézen fogva léptünk ki a bejárati ajtón. Ha nem lett volna ott valaki.

-          Ethan? – szaladt fel a szemöldököm a fiú láttán. – Te mit keresel itt?

-          Halleluja, legalább nem kell ma megmentenem egy csinos lányt! – nevetett fel mély hangján. – Tűvé tettem érted a várost! Jól megijesztettél minket, mikor csak úgy elrohantál.

-          Honnan ismered őt, Kat? – kérdezte, szemét le nem véve a szőke hajú srácról.

-          Ő is ott volt mikor Samuel...Tulajdonképpen Ethan mondta el,hogy Sam az apám. – ismertem be kelletlenül.

-          Szóval a te hibád az egész?! – szűrte a fogai közt Harry és ellenségesen méregette a fiút. – Húzz el innen!

-          Á, most ilyen alfa hímes bunyót akarsz? Én benne vagyok! – röhögött Ethan. – Majd szólj hogy mikor kezdődik!

-          Elég, fiúk, erre semmi szükség! – álltam közéjük. – Harry, kérlek megnéznéd Hope-ot?

-          Miért? – tudakolta Harry, de szemét le sem véve Ethan-ról.

-          Láttam elszaladni és jó lenne, ha megnéznéd, mert múltkor is rosszul volt – mondtam gyorsan mert már a barátom feltűrte az ingujját.

-          Biztos? – nézett rám ismét.

-          Persze! – mosolyogtam rá bíztatóan.

-           Ha, bármi van, szólj! – suttogta a fülembe,puszit nyomott az arcomra és elment megkeresni Hope-ot.

-          Ilyen gyenge a pasid? Ki sem mert állni ellenem! – legyintett Ethan. – Legközelebb valami erősebbet keress!

-          Csakis azért nem veri szét a képed, mert én kértem rá! De ha akarod, visszahívhatom!Csak egy szavamba kerül! – figyelmeztettem. – És nem lesz legközelebb. Ha más nincs amit mondani tudsz, akár el is mehetsz! – mutattam a lift felé.

-          Sajnálom, ami történt! Hidd el, fogalmam sem volt, hogy még nem tudod! – motyogta földre szegezett tekintettel.

-          Oké, ennyi? Akkor, szia! – küldtem el nem túl kedvesen.

-          Még egyszer bocsánat! – intett mielőtt rácsaptam az ajtót.

-          Minden oké? – kérdezte a mögém lépő Harry. – Jól vagy?

-          Persze, elküldtem Ethant. Hope-pal mi a baj? – néztem rá.

-          A szobájában volt, de amikor be akartam menni Perrie és Holly kizavart – vallotta be mire felnevettem. – Akkor mehetünk?

-          Menjünk! – szorítottam meg a kezét.

Az egész autóút alatt igyekeztem mosolyogni és nevetni, de nem hiszem, hogy sikerült. Agyam folyton az előző beszélgetésünkön kattogott és nem hagyott nyugton. Nemsokára megérkeztünk egy tetováló szalonba és egy kigyúrt fickó, akinek a bőre tele volt varrva különböző mintával, fogadott minket. Harry régi ismerősként köszöntötte, állítása szerint jó néhány tetkót neki köszönhetett. a csávó kedvesen megkérdezte, mire csak Harry új tetkójára mutattam. Ahogy a tű a bőrömhöz ért, kedvem támadt volna sikítani, de a barátom megnyugtatóan szorította a kezem, amit nem engedett el. Amikor a férfi mosolyogva megállapította, hogy kész megkönnyebbülten szálltam ki a székből. Hazafelé le nem vettem a szemem a csuklómról és Harry-nek hadartam, hogy mennyire tetszett. Sosem voltam az a „húúú, tizennyolc éves vagyok tetkó kell” ,de ez az apró szimbólum sokat jelent nekem. Szóltam a barátomnak hogy álljunk meg egy gyógyszertárnál.

-          Mi kell innen? –állította le a motort én pedig kicsatoltam a biztonsági övet.

-          Majd meglátod!- adtam neki egy puszit, mielőtt kiszálltunk.

Beléptünk a szűk kis gyógyszer szagú üzletbe, ahol egy pufók nő állt a pult másik végén és egy élénk rózsaszín hajú lány takarította fel a padlót.

-          Jó napot! Szeretnék egy olyat! – böktem az egyik műanyagdobozra.

-          Azonnal hozom!– mosolygott a nénike és elsietett.

-          Mi a…? – kerekedett el Harry szeme. – Ugye nem? Én azt hittem…

-          Nem nekem lesz, Hope-nak! – kacsintottam rá és egy puszit nyomtam meglepett arcára.

A néni már hozta is a dobozt, kifizettem és ismét úton voltunk haza. Ahogy beértünk a lakásba, lerúgtam magamról a csizmám és felakasztottam kabátom. Harry elsietett a srácokért megmutatni az új tetkót, én addig Hope és Louis közös szobájába siettem. Az ágyon Hope feküdt, állig betakarva, míg Holly teával kínálgatta. Perrie a laptop előtt pötyögött és olyanokat morgott. „ nem igaz hogy nincs egy normális kereső” vagy hogy „nem, tuti nem kanyarós Hipihope”.

-          Sziasztok! – léptem be a szobába, magam mögött becsukva az ajtót, majd leültem az ágy szélére. – Hogy vagy?

-          Jobban,de Holly nem hisz nekem, mindenféle gyógyszert akar lenyomni a torkomon! – duzzogott Hope.

-          Hé, én most Miss Hills ápolónő vagyok! – figyelmeztetett túljátszva a szerepét a szőke hajú lány. –Az orvosok ezeket a gyógyszereket szokták ajánlani.

-          Addig ne adjunk neki semmit, amíg ki nem derítetem mi a baja! – szólt Perrie és elmélyülten tovább kattintgatott a gépen.- Ja és a nevem Scarlett Holmes!

-          Ezt próbáld meg! – nyomtam Hope kezébe a dobozt.

-          Nem, nem, az lehetetlen! – kerekedett el a lány szeme.

-          Egy próbát megér! –vont vállat Perrie. – Nem vesztesz semmit, legalább azt is kizárhatjuk.

-          Igen, ez jó ötlet! – bólogatott hevesen Holly.

Hope kikászálódott az ágyból, majd bevánszorgott a fürdőszobába.  A várakozás feszült csöndként telepedett a szobára. Perrie abbahagyta a gépelést és levágódott mellém az ágyra, Holly pedig idegesen pillantott hol ránk,hol az ajtóra. Megmutattam a tetoválásomat,mire mosolyogtak,de kinyílt az ajtó és mindannyian elkomorodtunk. Hope az egyik kezével a kilincset markolászta, a másikat pedig a hasára helyezte.

-          Terhes vagyok! – suttogta félig hitetlenkedve, félig elszörnyedve. Kétségbeesetten meredt ránk, kék szeméből sütött az aggodalom. – Segítség!