1.évad 27. fejezet

Na, kész lettem bár... nem olyanra sikeredett amilyenre terveztem. Köszönöm szépen az előző részhez fűzött kommenteket! :) Húha, a blog elérte a 11000 oldalmegjelenítést!Még kimondani is sok, nem csak leírni! Ezer millió köszönet érte! Meg kell jegyeznem, először nem is akartam megcsinálni a blogot, de most már nem bánom! Jó olvasást!

*Kat szemszöge*

- Kész a vacsora! – kiáltottam és az asztalra pakoltam az utolsó tányért is. Lassan este tizenegy fele járt az idő, de a srácok azt mondták, éhesek tehát cselekedtem. Hiába vártam perceket, hogy végre berohanjanak az ebédlőbe és éhes hiénaként rávetik magukat a kajára,csak nem jött senki. Végül megadó sóhajjal hozzátettem: - Rendeltem!

Ez az egyetlen szót kellett volna már az elején mondanom. A többiek sorra jelentek meg és vágták le magukat egy-egy székre. Elsőként Zayn fékezett le és szinte ráugrott a kínai kajára. Perrie nyugodtan fordult be a folyosón, ha Louis nem bújik át a keze alatt, ezzel kishíján felborítva a lányt. Tommo két csúnya pillantást kapott érte, egyet  Zayn barátnőjétől, másikat Hope-tól, aki elkapta Perrie könyökét mielőtt elesett. Liam Harry társaságában lépett be az ajtón és szeretett teljesen megborzolta a hajam, Harry pedig mögém lépett és hátulról átkarolt.

-          Minden elismerésem a szakácsé! – nyomott egy puszit a halántékomra.

-           Nem is én főztem! – biggyesztettem le ajkaimat. –Azt senki nem enné meg!

-          Én igen! – ölelt meg szorosabban, mire elmosolyodtam.

-          Gyefte má’ kajáni! – szólt hozzánk tele szájjal Zayn. – Efo!

-          Efo?Ki azaz Efo?Ismerem? – ráncolta értetlenül a homlokát Louis.

-          Zayn azt akarta mondani, hogy elfogy. Semmi Efo-ról nem volt szó! – mondta Perrie miután gondosan megrágta a falatot.

-          Nem is te lennél! – bújt Hope a barátjához, aki az imént hallottakon töprengett.

-          Isteni,megérte erre várni! – mondta két falat között. –Niall hol van?Pedig ezt imádja.

-          Hát…- néztem körbe. – Hol van?És Holly?

-          Bent Niall szobájában. Szerintem ne nagyon zavard őket, benne vannak a dologban! – röhögött fel Zayn.

-          De ezt imádják mind a ketten! Megharagudnának, ha nem szólnék! – méregettem a tányérom tartalmát, majd felpattantam. – Akkor is szólok nekik!

-          Az Erő legyen veled! – kiáltott utánam Louis, mikor kiléptem a nappaliba. Végigsiettem a folyosón és megálltam egy zöld N betűvel díszített ajtó előtt.

Számat harapdálva ácsorogtam a szobaajtó előtt és azon töprengtem, mások mit csinálnának ebben a helyzetben. Hope szerintem beordítana, biztos vagyok, hogy Tess előbb berontana, majd utána kérdezne. Perrie az nem tudom mit csinálna,lehet hogy költene egy gyors dalt és elénekelné az ajtó előtt. Végül is csinálhatnám azt, amit ilyenkor Holly szokott, szememmel szuggerálnám a nyílászárót, egyszer majd csak kinyílik. Na, de mi lesz a kajával? Niall könyörögte ki a kínai kaját, mert szerinte finomabb és nem akart mexikóit rendelni, holott azt hamarabb kiszállították volna. Mindegy, ha egyszer éhes, nem lehet vele vitatkozni. Magamban elszámoltam háromig, majd egy sóhaj kíséretében óvatosan benyitottam,de előtte szorosan lehunytam a szemem.

-          Kész a vacsora, gyertek ha éhesek vagytok mert nem fog maradni! – hadartam gyorsan és már meg is fordultam, de nekiütköztem valami keménynek és a földre huppantam. –Aúúú! – dörzsölgettem a fájós kobakom.

-          Kat, beléd meg mi ütött? – hallottam Niall hangját, majd kinyitottam a szemem és megfordultam

A halvány zöld falú szobában égetek a villanyok, az ablakokon le voltak húzva a redőnyök. A falakon néhol együttesek posztereit véltem felfedezni, de nem értettem mit keres ott Justin Bieber. A hatalmas szoba közepén egy fehér, máskor biztosan gondosan összehajtogatott ágyon Niall terpeszkedett,kezében egy gitárral. Szőke hajú barátnőnk az ágy végén feküdt keresztbe és egy ismerős tankönyvbe temetkezett. Most mind a ketten értetlenül meredtek rám, az előbbi mosolyogva, az utóbbi aggódó tekintettel pillantott rám.

-          Megütötted magad? – kérdezte Holly és a könyvét odhagyva felsegített a földről.

-          Nem,semmi bajom! – nyugtattam meg a lányt. – Csak Zayn azt mondta benne vagytok a dologba és én nem akartam zavarni…

-          Aha,itt a bökkenő, Zayn mondta… - nézett rám Niall,majd mindannyian elnevettük magunkat. – Az a nagy dolog az volt, hogy én dalszöveget írok, Holly pedig tanul?

-          Öhm, hát ja – mosolyodtam el,majd követtük Hollyt a konyhába.

A vacsora erősen foggyó félben volt, úgyhogy levágtuk magunkat egy-egy székre. Mire odakerültem, hogy elfogyasszam a kínai menüt, a tányéromon már nem találtam semmit,sőt a dobozokban sem maradt ennivaló. Értetlenül fordultam körbe,de a barátaim úgy ültek,mint a kisangyalok.

-          Zayn? – fordultam a pakisztáni srác felé. –Te voltál?

-          Micsoda? – vonta fel a szemöldökét és tovább billegett a széken.

-          Louis? Á,inkább hagyjuk!– néztem Hope, barátjára,de kár volt, rögtön elment az étvágyam, Tommo ugyanis tejszínhabot nyomott a szájába.  – Hope?

-          Diétázom – válaszolt, és fintorogva tologatta arrébb a tányérján az oliva bogyókat.

-          Nem én voltam! – mondta a soron következő,vagyis Perrie. - De véletlenül találkoztam egy disznóval… - bökött a villájával a mellettem ülő Harry-re.

-            Disznó,he? – duzzogott a göndör hajú. – Én nem is vagyok az!

-          Megetted! – imitáltam sírást és a szememet dörzsölgettem.

-          Hé,ne sírj,kérlek! – nézett rám rémülten és megölelt. – Nem akartam! Figyelj, visszahányom, ha kell!

-          Fúj, azt ne! – fintorogtam és elröhögtem magam. – Inkább majd csinálok valamit!

-          Majd én! – ajánlotta fel, a megbocsájtásomat remélve Harry. –Ha te főzöl abból jó nem sül ki!

-          Jól van,ezt megjegyeztem – mondtam, de a többiek hangos nevetéstől alig hallották.

Nem néztem volna ki Harry-ből, hogy képes rántottát összeütni, ami nem égett oda és nem került bele héj, sőt még ehető is volt. Eljátszotta, hogy ő Gordon Ramsay és bemutatta nekünk hogyan kell „igazi” rántottát sütni, közben széles mozdulatokkal és furcsa, selypítős hangon magyarázott. Niall annyira röhögött, hogy lefordult a székről, Perrie pedig visszaköpte a poharába a vizet. Louis megunta, hogy nem ő van középpontban, szóval fogta a felmosfejet, a fejére rakta és beállt „hostess” hölgyikének. Kivette Harry kezéből a tojást és csábosan rebegtette a szempilláit majd bemutatta, mit is láthatunk, vagyis „Kevin gyerekét”. Csak egy volt a baj, annyira szorongatta Tommo a tojást hogy eltört és mindent beborított a tartalma, köztük a szakácsok haját.

-          Kevin Junior! – sipákolt elszörnyedve Louis és a „hajához” kapott. – Ne, ne ne! Hope, ez a gyerekünk is meghalt!

Harry és Holly annyira nevetett, hogy a könnyeik is kicsordultak; Zayn a fejét fogva röhögött és Liam már nem bírta tovább, el kellett szaladnia mosdóba. Még mindig kezemben tartottam a mobilom és mindezt vigyorogva kameráztam végig, egészen a főzéstől kezdve. Hope, egyfolytában vigyorgott, a nevetéstől piros arca hirtelen elzöldült és kirohant a konyhából.

Egyedül én vettem észre a lány rosszul létét, gyorsan kikapcsoltam a kamerát és utána siettem. Végigrohantam a folyosón és sorra benyitottam a szobákba, és mindegyikben bekukkantottam a fürdőszobába is. Hope-ot szólongatva, nyitottam be a közös szobájukba.

-          Hahó? Hope? – léptem be a szobába. A halványkék falakat rengeteg fénykép díszítette, ott volt Hope és Louis, a család. Halvány mosollyal néztem meg magamnak az első közös képemet, ami a forgatáson készült a srácokkal. A fürdőszobából hangos, öklendező hangok hallatszottak, mire rémülten néztem be. – Jézusom!

Hope a vécékagyló fölé hajolva, adta ki magából a vacsorája tartalmát. Összefogtam a haját, és a hátát simogatva vártam, hogy befejezze. Nemsokára felemelte a fejét, falfehér arccal és láztól csillogó szemmel meredt maga elé. Megtöltöttem a mosdókagylóban egy poharat vízzel és a kezébe nyomtam és rögtön meg is itta.

-          Jól vagy? – kérdeztem aggodalmas hangon tőle, mikor már annyira összeszedte magát, hogy fáradtan nekidőljön a csempének.

-          Persze, semmi baj! – legyintett és a fejét masszírozta. – Gyakran előfordul, ha hirtelen sokat eszek! Nem vagyok hozzászokva, általában csak salátát meg zöldséget eszek.

-          Ne hozzak valami gyógyszert? Fejfájás csillapítót? – guggoltam mellé és a kezemet a homlokára tettem. – Te jó ég! Lázas vagy!

-          Lehet nem tett jót nekem a múlt heti VS fotózás – állapította meg Hope egykedvűen. – Szerintem lefekszem aludni aztán…

-          Egy…pil…la…nat – torpant meg az ajtóban Holly lihegve,bizonyára idáig futott. – Nem…találtalak titeket.

-          Hope rosszul lett – vázoltam a helyzetet, mire a szőke lány szeme elkerekedett.

-          Minden oké? Kell valami segítség? Főzzek teát? Jaj, nem az nem lesz jó!Gyógyszer!Igen az kell ide!Már rohanok is! – hadarta és már indult volna ha Hope el nem kapja a kezét.

-          Hé, jól vagyok! Tényleg! – mondta magabiztosan,de a fáradt arcából arra következtettem,hogy egyáltalán nincs jól. – Nincs semmi bajom!

-          Bizti? – kérdezte gyanakvóan Holly. – Ne mérjek lázat? Tudod mit,engedek forró vizet a kádba, az mindig segít!

-          Mindig ilyen? – fordult felém Hope, halványan mosolyogva, ami némi színt vitt sápadt arcára.

-          Ha valamit a fejébe vesz, nyugtatóval sem lehet leállítani! – nevettem el magam. Holly szúrós tekintettel méregetett,mire megadóan sóhajtottam. – Szerintem jobb lesz, ha hallgatsz rá, tényleg tudja, mit csinál.

-          Hát, egy fürdő jólesne! – adta be a derekát a modell.

Amíg Holly a fürdőszobában serénykedett, addig bent ültem Hope-al a szobában és a falra ragasztott képeket nézegettem. Egyiken Hope épp a kifutón sétál, ott volt a fiúk első közös képe, rengeteg koncertkép, valamint Hope-ról és a modell barátairól készültek is. Kíváncsiságból elkezdtem számolni a képeket, és már a száztizenkettediknél tartottam mikor megakadt a szemem az egyiken. Sötét volt,nem a legjobb minőségű,de ki tudtam venni rajta két alakot, és a verandánk ismerős körvonalát.

-          Ez? – fordultam döbbenten Hope-hoz. Először nem értette miről beszélek,de ahogy közelebb jött szélesen elmosolyodott a kép láttán. - Az a kép? Amikor Harry először megcsókolt?De hisz azt hittem,csak mi vagyunk ott..

-          Igen, azaz! – vigyorgott tovább. – Ott voltunk mind a ketten. Követtük az autóját, mert kíváncsiak voltunk, kit visz. Tudod rég nem volt barátnője és a forgatás alatt hirtelen kivirult. Már akkor sejtettünk valamit, de biztosra mentünk, szóval követtünk titeket és bizonyítékot is készítettünk. –mutatott a képre.

-          Mr. és Mrs Bond! – bólintottam elismerően.

-          Kéred a képet? – kérdezte Hope és már nyúlt is érte.

-          Nem, nem kell! – ráztam a fejem. – Ti készítettétek, a tiétek!

-          Tedd, csak el, van belőle másik! – kacsintott rám és a kezembe nyomta a képet.

Holly nemsokára végzett a habfürdő előállításával, így magára hagytuk Hope-ot. Louis, Niall és Liam a nappaliban néztek valami horror –filmet, de a többieket nem találtuk.  Holly száját húzva sóhajtott, hogy neki sajnos haza kell mennie, a szülei így is ki fognak akadni. Niall készségesen felajánlotta, hogy hazaviszi és hamar el is mentek. Liam mondta, hogy Zayn és Perrie elment, mert a lánynak ma megy a gépe és Zayn kivitte a reptérre. Levágódtam gyerekkori barátom mellé az ágyra és úgy ültünk, mint régen. Vagyis én ráraktam a lábam az övére, Liam pedig a fejét a vállamra hajtotta. Más azt gondolná ebből, hogy több van köztünk, mint barátság,de ez nem igaz. Az évek során, még ha sokáig nem is találkoztunk, egy fajta testvéri kapcsolat alakult ki. Ismerem a szokásait, hibáit, ahogy ő is az enyémet,de elfogadjuk mind a ketten a másikat. Sokan nem hisznek a fiú-lány barátságban. Szerintem csak irigyek, mert nincs részük benne. Fölkaptam a fejem, mikor Harry lehuppant mellém kezében egy nagy tányér szendviccsel és félszegen felém nyújtotta.

-          Bocsi,tojás már nem maradt, Lou játszott „repül a repül”-át – sajnálkozott.

-          Semmi baj! – nyomtam egy puszit az arcára. – Megfelezzük?

-          Naná! – kacsintott rám.

El kell ismernem, egyáltalán nem lett rossz a „mindent bele „szendvicse. Liam is ott kuncsorgott, hogy neki is adjunk, mert Niall mindent megevett, úgyhogy jó barát módjára adtam neki. Louis hamar megunta a horror-filmet és inkább megkereste Hope-ot. Szerintem meg beijedt a filmtől, azért ment el, de mindegy. Sokan annyira félnek egy-egy zombis filmtől, de én nem tartozom közéjük. Mindig azt nézem, hogyan alakítanak a színészek, s nem a történettel vagyok elfoglalva.

-          Mi az, te is félsz, mint Louis? – fordultam Harry felé, a ki megrázkódott mikor a tévében egy kislány levágta a főszereplő fejét.

-          Nem – vont vállat és elém nyomta a telefonját. – Röhögtem én nem vagyok olyan nyuszi!

-          Hallottam! – kiáltotta a folyosóról Tommo, mire mindhárman elröhögtük magunkat.

A film tetőpontját a két fiú végig izgulta,én viszont egyre nagyobbakat pislogtam végül lehunytam a szemem.  Futottam, nem tudom hova,csak azt tudtam futnom kell. Mögöttem házak dőltek össze, füst és korom szállt fel, ami csípte s szemem. Az ismerős utcánkon futottam végig, mellettem a házak akár a gyufa száll, pillanatok alatt lobbantak lángra. Már csak két lépés választott el a gyerekkorom házától,ahol a életem legszebb időszakát töltöttem. Emlékszem, Holly, Tess és Emma szinte minden este átjött, itt próbálkoztam először a főzéssel, amiből egy megszenesedett palacsinta lett. Anya minden este ezen a tornácon tántorog haza, itt csókolt meg először Harry. Anya! Itt kell valahol lennie, esténként néha a kanapén alszik el tévénézés közben, s én terítek rá takarót. A házban a lángok magasra csaptak, a tűz átterjedt a tetőre és narancssárga lángokkal világítva meg a londoni éjszakát. Anyának itt kell lennie! Az ajtóhoz rohantam, hogy felrántsam, mintha füstből lennék, kezem lecsúszott a kilincsről. Hiába próbálkoztam, nem bírtam kinyitni, csak annyit értem el hogy a füsttől már könnyeztem is.

-          Anya! – dörömböltem be az ablakon. A kanapén aludt csendesen és mintha észre sem venné a körülötte tomboló forróságot. A tűz elérte a kanapét és meggyújtotta a takaróját. –Ne! –ordítottam.

 * * *

Idegesen húztam össze magamon a kabátom, kora tavasz az időjárásban nem akart megmutatkozni.  Hűvös szellő fújt az utcákban, amitől az embernek felállt a szőr a hátán, hiába öltözött fel melegen. Nem bírtam tovább aludni, muszáj volt eljönnöm ide. Reggel észrevétlenül hagytam el a lakást, a fiúk még aludtak, és fogtam egy taxit ami, a sarkon rakott le.  Vacogva és dideregve számoltam az egyik londoni utca házait. 15…16… Megtorpantam a tizenhetes számú ház előtt és felnéztem az ismerős házra, amit az elmúlt hetekben többször is meglátogattam. Már nem találom furcsának az ereszcsatorna borongós, fekete színét és már az ablakok baljóslatú sötétsége sem ejt zavarba. Magamban elszámoltam háromig mielőtt belöktem a kertkaput. Átvágtam az apró kerten és felsiettem a verandára, amit egy lámpa barátságos fénye világított meg. Mielőtt beléptem a házba körbenéztem az utcán,de egy lélek sem sétált,nyírta a füvet vagy esetleg az ablakból leskelődött a legújabb pletykák után. Annyira nem is csodálkoztam, hajnali hatkor senki nem lenne képes felkelni, főleg nem hétvégén.

-          Hahó? – léptem be a kicsi előszobába és a fogasra akasztottam fekete dzsekim. A másik helységből lépések zaja hallatszott majd pár pillanat múlva megjelent Samuel az ajtóban és mosolyogva nézett rám.

-          Nem vagy egy kicsit fáradt? – dörzsölte meg a szemét álmosan, és a nappali felé intett. – Mi olyan sürgős?

-          Nem tudtam aludni! – vallottam be kelletlenül, pedig nem is ezzel akartam kezdeni. Szépen meg akartam jegyezni milyen időnk van, de a szavak meggondolatlanul hagyták el a számat. Sóhajtva lehuppantam az egyik barna kanapéra és tekintetemmel Samuel gondterhelt arcát fürkésztem. – Azóta vannak rémálmai mióta találkozunk.

-          Hú, akkor ijesztőbb vagyok, mint gondoltam! – merengett el szórakozottan. – Pedig nem ez volt a célom.

-          Akkor mi? – kérdeztem kétségbeesetten.

-          Hogy van édesanyád? – vonta fel a szemöldökét, nem véve tudomást az előbbi kérdésemről.

-          Jól, mindennap hazamegyek, megnézni mi van vele. És ha a fiúk nincsenek, itthon akkor otthon alszom. – magyaráztam és ujjaimmal az egyik párna gyöngyeivel játszadoztam. –Miért?

-          Lehet, azért álmodsz rosszakat, mert bűntudatod van, mert keveset találkozol vele! – mutatott rá és teával kínált. – Többet foglalkozol azzal a fiúval.

-          Ő nem csak egy fiú! Még csak nem is találkoztál vele, csak az újságokból ismered! – ráztam a fejem. – De még mindig nem válaszoltál, mi a célod a találkozással? Mások az hinnék, hátsószándékaid vannak.

-          Egyáltalán nincsenek! – mondta őszintén. – Mondtam már, ígéretet tettem édesapádnak,hogy megkereslek.

-          De miért nem Ő keresett meg? – értetlenkedtem. – Ha egy kicsit is érdekelném, ő jött el volna és nem te!

-          Csá, Sam… - lépett be hirtelen a szobába egy barna szemű, szőke hajú fiú, aki valahonnan nagyon ismerős volt,de hirtelen nem tudtam hova tenni az arcát. – Szia, Kat rág találkoztunk!

-          Szia…- köszöntem és próbáltam rájönni ki is ő.

-          Ethan vagyok, bele ültél az ölembe! – magyarázta nevetve.

-          Ó, óóó – esett le végül, hogy kivel is beszélek és mosolyogva kezet fogtam vele. – Ne haragudj, nem ismertelek meg.

-          Nem baj! – legyintett és nekitámaszkodott Sam székének karfájához. – Na, elmondta Sam, hogy az apád?