1.évad 26. fejezet

Sziasztok!Meghoztam a következő fejezetet,remélem tetszeni fog! A blog most már túl van a 9700 oldalmegjelenítésen és 20 feliratkozónk van! Nekem az állam leesett, szó szerint, nem gondoltam volna hogy isáig eljut a blog! Látom már sokan szavaztak és örömel mondom,hogy már tervezem a második évadot. Ebben az évadben 33. fejezet lesz, szóval nem most lesz vége. Ehhez a fejezethez annyit fűznék hozzá,hogy most Tess szemszögéből lesznek az események! Jó olvasást!

*Tess szemszöge*

- Magasabbra! – kiáltott rám a terem végéből az edzőm. Követtem az utasítását és a lábam felemeltem, ameddig csak bírtam. A lágy zene betöltötte az iskola tánctermét és a betanult koreográfiám követtem. Ugrás, piruett, hajlás. Ilyenkor vagyok igazán szabad, a táncban kiadhatom az elmúlt hetek feszültségét. A zene lassan elhalkult és az utolsó ugrásba mindent beleadtam. Lihegve guggoltam a földön, a fülemben dobogott a vér és sűrűn pislogtam, hogy eltüntessem a szemembe folyó izzadságot. Carla, az edzőm elégedetten, lassan tapsolva közeledett felém. Már vagy hét éve foglalkozik velem,  olyan jól ismerem a mozdulatait és gesztusait, mint a családom tagjainak.

- Kiváló! – segített felállni Carla. – Remek, csak így tovább! Nagy esélyed van megnyerni a holnapi versenyt!

- Kösz – mosolyogtam rá fáradtan. – Lezuhanyozok, aztán már megyek is!Anya biztos már vár – néztem ki az ablakon, az egyre sötétedő égre.

- Igen, jobb lesz, ha sietsz, mindjárt nyolc óra – helyeselt. – Ne vigyelek haza?

- Nem, kösz, de hazatalálok! – ráztam a fejem, mire csak felnevetett. – Holnap a versenyen találkozunk!

Bementem az öltözőbe, ami lassan a második otthonommá vált. Öt perc alatt letöröltem magamról az izzadtságot és beledobáltam a cuccaim a sporttáskába és felvettem magamra Dave egyik pulcsiját. A kihalt folyosón kongtak a lépteim, nem volt bent más csak a gondnok. Ilyenkor imádok csak az iskolában lenni,nem kell folyton hallgatnom,ahogy összesúgnak mögöttem, nincs zaj és az ebédlőből sem áramlik a az ebéd szaga. Elköszöntem az öreg takarító nénitől és a szekrényemhez siettem. Kivettem a holnapra szükséges tankönyveket, jegyzeteket.

-          Tess? –szólalt meg mögöttem egy ismerős hang. – Te vagy az?

-          Szia, Harry! – fordultam meg. Ha meg akart ijeszteni nem jött össze, én sosem ijedek meg senkitől. – Mi járatban? A sulinak már rég vége!

-          Ami azt illeti Kat-re várok. Úgy volt hogy most végez és én meg akartam lepni. Az elmúlt héten nem is nagyon találkoztunk – mondta.

-          Szegényke! – sajnálkoztam, de a hangom épp az ellenkezőjét mutatta.

-          Neked meg mi bajod? – lepődött meg, egy pillanatra abbahagyva az Sms gépelését.

-          Nem te vagy az egyetlen, aki rég találkozott vele. Mostanság teljesen elfelejtett, mióta hazajöttetek Párizsból. Nem tudom mit csináltál vele,de nagyon magába zárkózott. Ha bántani merted én…! – emeltem fel a hangom.

-          Mi van? Miért bántottam volna? Én nem vagyok Jordan! – jelentette ki, szemében most először láttam meg a harag szikráját.

-          Ha nem is veszed észre, de más lett. Úgy értem Kat. Nem rossz vagy jó irányban, hanem inkább a kettő között. Szinte teljesen felfordítottad az életét! Már sokkal magabiztosabb, ugyanakkor sebezhetőbb, ha rólad van szó. A jegyei továbbra is jók, de valahogy már nem igazán lelkes. Amikor szóba kerül a pályaválasztás, egyszerűen nem lehet vele beszélni, mert eltereli a témát. Fél, fél attól, hogy érettségi után mindenki szétszéled, veled együtt. Szerintem azt hiszi valami álomvilágba csöppent, hogy veled jár, képtelen elhinni. Csakhogy én ismerem, de rólad csak az újságokból kapok valami információt, nem is ismerlek, elzárkózol előlem és ezt teszed Kat-el is. Ahogy hallom elég sűrűn váltogatod a barátnőidet! Már alig beszélünk,holott régebben mindig együtt csináltunk mindent. Nem önzőségből mondom ezt,de más is észrevette. Én már előre tudom, hogy elhagyod és összetöröd a szívét, legjobb barátnőmet ezért figyelmeztetni szeretnélek valamire. Ha igazán szereted és fontos neked,ne  a legnagyobb szarban hagyd ott!

-          Te…Te teljesen megőrültél! –hitetlenkedett s az arcom fürkészte. – Nem hagyom el, mert szeretem. Miért tennék vele ilyet? Mi okom lenne rá?

-          Ha tényleg szereted, elengeded – mondtam ki a szavakat,mire fájdalmasan grimaszolt egyet és hunyorogva méregetett. – Én a barátja vagyok és Kat érdekeit tartom szem előtt.

-          Szeret én is szeretem, és ezen nem változtathat semmi és senki! – kiáltott rám dühtől izzó arccal, majd ahogy elsietett szinte felborított.

Egyedül maradtam a néma folyóson, csak a takarító kocsija zörgött néha-néha. Valószínűleg ezért nem bír sok ember, mert kimondom, amit gondolok. Fontos nekem Kat is ahogy Holly, tűzbe is megyek értük, ha kell. Ők a családom. Igaz ott van nekem anya és Alex, de apa halála óta már nem ugyanolyanok. Anya szinte teljesen szétcsúszott, kezelésekre járunk, hogy segítsenek neki feldolgozni a gyászt. Alex már más tészta, ő nem állt fel néha és rohant zokogva a szobájába, mint anya. Az öcsém inkább a némaságával tüntet, mind emellett belekeveredett rossz társaságokba és én képtelen vagyok megállítani. Dave-re mindig támaszkodhatok, de most emiatt a „megcsalás” dolog miatt rezeg a léc. Amióta kómában van úgy érzem igazán egyedül vagyok és már alig várom,hogy felébredjen.

A helyi busz alig félóra alatt átszelte a várost és nemsokára már az ismerős utcánk macskaköveit tapostam. A leheletem halvány párafelhőben szállt felfelé a rozsdabarna szürkületi fellegek felé. Csizmámmal belerúgtam egy megmaradt latyakos hókupacba, ami lassan egy hete borította az utcát.

-          Megjöttem! – kiáltottam, ahogy beléptem az ajtón, majd vissza is zártam. Nem jött válasz, úgyhogy ledobtam a táskám és a kabátom, megszabadultam az átázott csizmámtól és zokniban csoszogtam be a konyhába. Az étkező asztal, mint mindig most is makulátlan tiszta volt,anya tisztaság-mániájának hála. A szélén egy sárga cetlire „Kaja a hűtőben!Elmentem Marge-hoz ,legkésőbb nyolcra itthon vagyok! Anyu xxx” felirat állt.

-          Késtél! – mondtam keserűen az órára pillantva,aminek a mutatója már fél kilencet mutatott. Kivettem a szabályos színes mágnesekkel elrendezett hűtőből a tejet és nagyot kortyoltam belőle. A tánc miatt formában kell lennem és a megszabott étrendet követnem. Igazi „lelki társra” Hope személyében találtam rá, akinek szinte ugyanezt a diétát kell követnie a modelkedés miatt. „Az élet nem mindig habos torta!” mondta mindig apa.

A rövid vacsorám után felsiettem az emeletre, hogy gyorsan lezuhanyozzak. Útközben belestem Alex szobájába, de a sötétkékre festett szoba tulajdonosa sem volt otthon. Öt perc alatt lezuhanyoztam és visszavettem a ruháim. Majd ha hazajöttem a kórházból,már csak pizsamát kell vennem és aludhatok is.

Bezártam magam mögött a lakás ajtót és újult erővel szaladtam le a pár lépcsőfokon. A gondolat, hogy láthatom Dave-et szinte felvillanyozott és akaratlanul is mosolyra húzódott a szám. Lehet, hogy mire ott leszek fel fog ébredni! Bármelyik pillanatban kinyithatja a szemét és én ott akarok lenn! Megfordultam és a buszmegálló felé vettem az irányt mikor megtorpantam.

-          Kat? – kérdeztem a mellettünk lévő ház lépcsőjén ácsorgó alaktól. Kétségtelenül Ő volt az,bár nem igazán láttam az arcát a sötétben. – Te vagy az?

-          Szia, Tess! – szaladt le a lépcsőn Kat a telefonjával világítva az utat. – Dave-hez mész?

-          Igen, viszek neki olvasnivalót, ha felébredt! – bólintottam, de nem kerülte el a figyelmem, hogy a barátnőm valahol teljesen máshol jár. – És te merre?

-          Mi? – pislogott értetlenül és elengedte a színes sapkája bojtját,amit Holly kötött, majd zavartan elmosolyodott. –Ne haragudj, nem figyeltem! Tele van a fejem minden hülyeséggel, folyton kattog az agyam.

-          Elmondod, hogy mi bánt? – tettem fel a kérdést félvállról. Tudom,hogy fél perc múlva elkezd majd beszélni és legalább egy fél óráig nem hagyja abba. Régen is így volt,most is így lesz.

-          Hát..izé. Én nem hiszem, hogy… - szólt majd lázasan kereste a megfelelő szavakat. – Megértenéd. Olyan dologról van szó,amit én sem értek és senki nem tudja.

-          Csak Harry,igaz? – néztem rá,és dühömet megpróbáltam egy zsebkendő széttépésével palástolni. – Senki más,csak a pasid.

-          Tess, kérlek, ne haragudj! – könyörgött, nagy zöld szemeiben könny csillogott. Egy autó parkolt le előttünk hangos dudálással. Elegáns, fekete, sötétített ablakú kocsi volt a legújabb fajtából. Még ki sem szállt belőle a vezető,máris tudtam ki az. Először a göndör hajat,majd a hozzátartozó zöld szemeket világította meg a telefon. Harry rám sem nézett csak megcsókolta Kat-et.

-          Nos indulhatunk? – fordult barátnője felé mosolyogva.

-          Persze,persze! – bólogatott Kat és észrevétlenül megtörölte a szemét. – Gyere Tess, elviszünk a kórházba. Caroline-ékkal úgyis csak az étteremnél találkozunk.

-          Semmi szükség – emeltem fel tartózkodóan a kezem, de inkább elfogadtam az ajánlatot és beszálltam a hátsó ülésre. Az út néma csendben zajlott, mindannyian a gondolatainkba merültünk. Igyekeztem nem foglalkozni azzal hol vagyok, hogy az elmúlt két órában mind a két embert megsértettem és megbántottam, akivel a kocsiban ülök.

Harry bár betartotta a sebességhatárt, az ablakból az elsuhanó utcák képe azt az érzést keltette bennem, hogy szinte repülünk. A hideg ellenére a város tele volt emberrel, szinte minden padon fagyoskodott egy-egy pár. Lelki szemeim előtt Dave arca jelent meg,ahogy felnevet barna szemei ragyognak. A balesete után csakis magamat korholtam, én estem neki előtte hogy megcsal. Ha nem lenne olyan baromi nagy szám,talán itt lenne mellettem és segítene rendbe hozni a dolgokat. De nincs itt.

-          Köszi, hogy elhoztatok! – kapcsoltam ki a biztonsági övem és kinyitottam az ajtót. – Igazán nem kellett volna!

-          Nincs mit! – fordult hátra Kat. - Majd holnap találkozunk!

-          Csá! – vakkantotta mogorván Harry, mire becsaptam magam mögött az ajtót.

A kórház ismerős áporodott, fertőtlenítő szaga fogadott, ahogy beléptem az épületbe. Az elmúlt hetekben szinte a második otthonom lett, az idős recepciós néni barátságosan biccentett mikor elhaladtam előtte. Belöktem a pici kórterem ajtaját ahol Dave egyedül feküdt egy ágyon. Az éjjeli szekrényen virágok, sütemények foglaltak helyet és Polly egyik rajzát ragasztottuk a fehér bútorra, ami a boldog családunkat ábrázolta virágokkal. Levettem a kabátom és nekiláttam az elszáradt virágok kiselejtezésének. Dave rengeteg jókívánságos képeslapot kapott a haverjaitól és a keresztszülei minden nap belátogatnak hozzá. Alig két éves volt mikor elvesztette a szüleit, apja egy balesetben meghalt édesanyját nem sokkal utána elragadta egy gyógyíthatatlan betegség.

Leültem az egyik székre és megszorítottam a kezét. Annyira hiányzik! A hangja, a mosolya, ahogy elfogadja az én nem épp kedves személyiségem. Észre sem vettem,de azon kaptam magam, hogy elmesélem az elmúlt hetek eseményeit. Azt hogy mi minden történik a suliban, Polly nagyon hiányolja őt az unokatestvérét, Hollyt szinte tuti felveszik a főiskolára. Beszámoltam arról,hogy anya a kezeléseknek hála egyre boldogabb, és Alex pedig most már nem annyira jár el bulizni. Elmeséltem a ma történteket,hogy összevesztem Harry-vel és szerintem megbántottam Kat-et.

-          Annyira hiányzol! – suttogtam és arcom a takaróba temettem.

-          Tess.. –szólalt meg hirtelen Dave, az orvosi műszerek hangosan pityegtek. Felkaptam a fejem és mosolyogva néztem a sűrűn, zavartan pislogó barátomra. Elfelejtettem egy pillanatra hogy hol is vagyunk és szorosan magamhoz szorítottam. –Aú! –jajdult fel. – Ez egy kicsit fájt!

-          Ne haragudj! – szipogtam a könnyeimmel harcolva. De ezek a könnycseppek nem a bánaté,hanem az örömé voltak. – Szeretlek.

-          Gyere ide! – húzott magához,én pedig óvatosan melléültem és megcsókoltam. – Kérlek ne haragudj, annyira hülye voltam! Meg tudsz bocsájtani?

-          Ha te is! – döntöttem a vállára a fejem. – Nem gondoltam komolyan azokat a dolgokat amiket mondtam.

-          Tudom – nevetett fel halkan és erőtlenül. – Miről maradtam le?

-          Hát,elég sok mindenről! – mondtam és belefogtam ismét a mondandómba,de már nem elkeseredetten,búskomoran és szomorúan, hanem boldogan.