1.évad 25. fejezet

Halihó! Meghoztam a 25. fejezetet! Köszönöm a sok biztató kommentet, nagyon aranyosak vagytok! Az oldal már túl van a 8700 oldal megjelenítésen! *-* Wííí! felraktam egy szavazást az oldalra, de nem, nem zárom be mielőtt még valaki azt gondolná, folytatom a blogot,csak az a kérdésem:legyen-e második évad? A mostani rész szerintem elég hosszú lett, úgyhogy nem is húzom tovább az időt,jó olvasást! A képpel ellentétben ez enm Hope szemszöge,hanem Kat-é!

    - Na szóval, a fiúk ott várnak minket,addig is vázolom a helyzetet! – magyarázta csillogó szemmel Perrie, ahogy beszálltunk a kocsiba. – A mindenkinek máshova szól a jegye,nehogy Hope kiszúrja a társaságunk. Leülünk és megvárjuk, amíg vége a bemutatónak,majd ha jelt adok, akkor felállunk és hátra megyünk a színfalak mögé. Amint megvan Hope, kettesben hagyjuk őket Louis-val és kibékülnek. Tádádádám!

-          Juj, ez szupi! – tapsikolt vidáman Holly. – Hope annyira boldog lesz, mikor meglátja Louis!

-          Be fognak minket engedni a színfalak mögé? – kérdeztem kétkedve. – Tele lesz a hely biztonsági őrökkel.

-          Ebben lesz segítségünkre a híres One Direction! – mondta magabiztosan a rózsaszín hajú lány. -  A fiúk elvonják a figyelmüket, mi meg Tommo-val besurranunk.

-          Hát, jó! – vontam vállat és hátradőlve az ülésen és az út további részében pedig a tájat néztem. Csak fél füllel hallgattam Perrie és Holly „vitáját, ami arról szólt hova is menjünk a divatbemutató után. Én inkább Holly-t pártoltam volna, aki meg akarta nézni a történelmi remekműveket, viszont Perrie Disneyland-je sem rossz ötlet.

-           Kiszállás! – kiáltott fel boldogan Holly mikor megálltunk és szinte kiugrott az autóból. Szerencsére egy zöld kalapos, pödört bajuszú férfi elkapta a kezét, mielőtt hasra esett volna a cipőjében.

-          Ez volt ám a stílusos belépő! – jegyezte meg nevetve Perrie, majd ő is kiszállt kecsesen, mindenféle esés nélkül. Hát igen, ha valaki egy lánybanda tagja megtanulta már, hogy kell nőiesen kiszállni egy autóból.

Nem bíztam a véletlenre a dolgot,sejtettem hogy elesnék a magas sarkúmba, ezért fogtam magam és Perrie rosszalló pillantásával kísérve levettem a cipőm és úgy léptem a betonra. Körülnéztem, hogy senki sem vett-e észre, majd ismét belebújtam a lábbelibe.

-          Vous êtes belle ! – szólalt meg egy ismerős hang mögöttem.

-          Nem is tudtam, hogy tudsz franciául ! – pördültem meg a tengelyem körül.

-          Te sem meséltél soha az apádról ! – vont vállat és arcon csókolt.

-          Arra vagy kíváncsi ,hogy apám meghalt,mielőtt megszülettem?Hogy sosem találkoztunk? Nem is ismertem, az csak egy név a születési anyakönyvemben,nem jelent semmit. Anyát annyira megrázta, hogy apám meghalt egy autóbalesetben,hogy eltüntette az összes képet,tárgyat egyszóval bármit, ami hozzá kötődött. Vagyis, szerintem ez az oks,hogy sosem mesél, ha róla kérdezem.

-          Ne haragudj, nem akartam! – mentegetőzött. – Csak Liam-et kérdeztem már párszor,de nem válaszol rá sosem. Baromi hülye kérdés volt tőlem,kérlek bocsáss meg,többet szóba sem hozom!

-          Semmi baj! – vontam vállat. –Ez van!

-          De azért jól vagy? – nézett mélyen a szemembe.

-          Persze! – igyekeztem könnyedén mondani, de Harry mosolyából ítélve nem igazán sikerült. –Nem érzem a lábam ebben a cipőben, a műszempilláim mindjárt leesnek! Ja, és a bugyim felcsúszott a derekamig, de amúgy minden rendben, köszönöm kérdésed!

-          Szeretlek, te kis butus! – húzott magához.

-          Én is téged! – nyomtam egy puszit az arcára.

-          Szerelmetes madárkáim, jó lenne, ha abbahagynátok a nyalakodást! – kiáltott ránk Louis messziről, mire szétrebbentünk. - Mindjárt kezdődik a bemutató!

Igyekeztünk úgy bejutni az épületbe, hogy elkerüljük a fotósokat. Nem sikerült, szinte azonnal elleptek minket, mint a keselyűk, amikor Louis a nevünket kiáltotta. Összehúztam magam Harry ölelő karjaiban és lehajtottam a fejem, nem akartam visszanézni magam az újságok címlapján. Nem vállaltuk fel még hivatalosan a kapcsolatunkat, de ezek után elkerülhetetlen lesz.

Az épületben már nem voltak minden sarokból előugró paparazzik, úgyhogy kényelmesen leültem Harry-vel és Liam-el a harmadik sorba ahova szólt a helyünk. Perrie és Zayn mögöttünk pár sorral ültek. Szegény Holly-nak és Niall-nak csak a szemközti oldalon jutottak helyhez, aminek szerintem örültek, mert titokban tudtak valamit enni a reggeli kapkodás óta. Szememmel Louis-t kerestem, de nem találtam sehol. Vajon hol lehet? Egyszerűen csak hazament? A fiúktól is kérdezősködtem, de ők csak a fejüket rázták. Aztán elkezdődött a bemutató. A teremben kialudtak a fények, egyedüli fényforrás a színpadra irányuló reflektorok voltak. Mint egy varázsütésre, hirtelen zene szólalt meg a gondosan elrejtett hangszórókból.

-          Nézd, ott jön Hope! – mutatott a színpadra Harry összekulcsolt kezünkkel.

-          És Louis! – közölte Liam falfehér arccal, és a színpad végére mutatott.

Nem tudom hogy, hogy kerülhetett oda fel Tommo, a biztonsági őrökön képtelenség átjutni. Kivéve, ha titkon nem Superman az illető, bár ezt Louis esetében kétlem. Hope nem vette észre először mert a kifutó nem egyenes alakú volt. Barátnőnk egyenesen előre nézett, a modellekre jellemző kifejezéstelen, nyugodt arccal, ám mikor befordult a hosszú egyenes szakaszra, egyszerűen leesett az álla. Rémülten kapkodta a fejét hol a színfalak mögé,hol pedig a közönségre,végül megállt a tekintete a mosolygó Louis-n.

-          Ne haragudj! – szólt Louis. Kiváncsian hátrapillantottam Zayn-ékre, hogy ők vajon mit szólnak ehhez. A pakisztáni srác egyszerűen csak nevetett, míg Perrie reménytelenül a kezébe temette az arcát. – Minden az én hibám! Hülye voltam és féltékeny, de hiányzol! Hiányzol, hogy nem vagy mellettem mikor felkelek, hiányzik a mosolyod, a hangod! Sőt még a szemforgatásod is, mikor valami hülyeséget csinálok. Meg tudsz nekem bocsájtani?

-          Hát… - gondolkodott el a modell hosszú, szinte óráknak tűnő percekig. – Igen! – kiáltotta és megcsókolta Louis-t, mire a közönség velünk együtt éljenzett és tapsolt. Oké, lehet, hogy legtöbben „csak” egy divatbemutatóra vettek jegyet, de most még műsort is kaptak hozzá.

-          Senki nem mondhatja, hogy nem jó a buli! – suttogta a fülembe Harry és néhány meghatott tervezőre mutatott.

Mivel Perrie tervét nem kellett alkalmaznunk a bemutató után, megvártuk Hope-ot míg összepakol,és együtt indultunk a hotelba. Beszálltunk a limuzinba, ahol azonnal érkeztek a gratulációk. Ezt már Louis sem bírta ki poénkodás nélkül, valahonnan szerzett a rendezvényről egy hosszú, vörös szakállat és felragasztotta, majd úgy válaszolgatott a kérdéseinkre.

-          Miért nem tudtál várni egy kicsit? – szegezte neki Perrie a kérdést. – Annyira szépen kidolgoztam mindent!

-          Tudod, az asszony csodásan festett én meg nem akartam várni – adta meg a választ Tommo, a szakállát simogatva

-          Asszony? –nevetett fel Holly.

-          Ő is asszony, te is asszony! – kacsintott rá Niall.

-          Ezek szerint te is asszony vagy! – simította meg az arcom Harry.

-          Ha még egyszer asszonynak nevezel, kiheréllek! – világosítottam fel, nem túl kedvesen.

-          Höhöhö, segítség, támad az asszony! –ugrott hátra rémülten.

-          Most fogd be Styles! – suttogtam fenyegetően és meglöktem, mire oldalra borult, magával rántva engem is. Nem kell engem félteni,összevissza csikiztem, amit vissza is kaptam.

-          Gyerekek, mi lenne, ha megállnánk enni valahol? – kérdezte Liam. –Éhes vagyok.

-          Én is, én is! – ugrált Niall.

-          A legjobb francia étterembe, kérem! – szólt előre a sofőrnek Louis. – Ma ünnepelnünk kell,  és én fizetek.

-          Mi fizetünk Louis, közös számlánk van! – csóválta a fejét Liam

Hamar megérkeztünk egy elég fényűző és meglehetősen elit étterembe. A bejárat előtti napellenző állványát arany fényszórók díszítették, az ajtóig vezető szakaszt pedig vörös szőnyeg borított. Amint kiszálltunk a kocsiból, az alkalmazottak már ki is nyitották előttünk az üvegajtót és segítettek levenni a kabátjainkat. Párat kellett pislognom, mire a szemem hozzászokott a benti fényhez. Nagy hangsúlyt fektettek a berendezésben az arany, valamint a bordó színnek. Egy idősebb pincérnő az étterem egy távol eső kisebb termébe vezettek minket, ahol egy tízszemélyes asztal állt.

-          Ma én fogom kiszolgálni önöket, a nevem Abelia Agnew – mosolygott kedvesen. – Milyen italokat hozhatok?

-          Pepsi… - kezdte Liam

-          Nem, nem és nem!Ma .mindenki pezsgőt iszik! – szólt közbe Louis.

-          Rendben –írta fel a rendelést a nő és kiosztotta az étlapot, majd elsietett.

-          Hm, én egy francia salátát csirkemellel – böktem az étlapon feltüntetett névre.

-          A sertésszelet dijoni módra finom,Hope? – kérdezte Harry.

-          Nagyon, anya egyik kedvence – bólogatott a lány. – Louis-nak meg rendelek soupe de moules aux escargots-ot.

-          Mi de hát az... – nézett rám Holly. - Az nem kagy...Aú ! –jajdult fel mikor valaki, feltehetőleg Hope megrúgta a lábát az asztal alatt. Én próbáltam nem beleröhögni a poharamba.

-          Én lecsózok – jelentette ki Zayn és hátradőlt.

A rendelésünk után a társaságunk kissé kiengedett, a fiúk már várták az esti koncertüket.Holly Niall-t győzködte, hogy igenis megbír enni egy hatalmas tál ételt. Mikor Tommo megkapta a rendelt kajáját és belekóstolt, azt mondta finom. Lehet, hogy vérbeli francia, ha ízlik neki a kagylókeves csigával...Louis és Hope eléggé elvoltak foglalva egymással,ahogy Perrie és Zayn is.  Szegény Liam pedig egyedül ücsörgött és a telefonjával babrált.

-          Ki lehet az? – kapta ki Harry a kezéből a telefont, majd hangosan felolvasta az SmS címzettjét. – Brittany! Ugye Ő az a kis vörös hajú csajszi? Az ápolónő!

-          Mi a szösz? – bólintott elismerően Zayn. – Haver, te aztán bevállalós vagy!

-          Miért lenne bevállalós? Azért mert tetszik neki egy ápolónő? – vonta fel a szemöldökét Perrie.

-          Nem, azért mert Brittany-nek van barátja – szóltam közbe halkan és igyekeztem nem észrevenni Liam vádló pillantását. – Segíteni fogok neked megszerezni az a lányt!Ne haragudj, hogy elmondtam,Liam,csak azt akarom, hogy boldog legyél! A többiek segíthetnének!

-          Segítek, hát! – ugrott fel a székre Louis. – Ne legyen a nevem Loupido, ha hagynám, hogy szegény barátunk egyedül élje le az életét.

-          Loupido? –kérdezte röhögve Hope. – Ez most komoly? Eddig kinek segítettél összejönni?

-          Még senkinek, de valahol el kell kezdeni! Figyelj csak!– vont vállat Lou és a még mindig egyezkedő Holly-ék felé fordult. – Hé, másik szerelmetes madárkáim,mi lenne ha befejeznétek a veszekedést? Mit szólnátok, ha mind a kettőtöknek ugyanazt rendelnénk és az lesz a győztes, aki megeszi. Ha Holly győz, Niall elismeri, hogy a barátnője is képes ugyanannyit megenni mint ő. Ha viszont Niall nyer, Holly elismeri, hogy… Tulajdonképpen nem kell semmit elismernie, Niall bármit megeszik.

-          Készülj a harcra, asszony! – húzogatta a szemöldökét Niall.

-          Kösd fel a gatyád, szöszi! – vágott vissza Holly.

-          Loupido, ezt elintézted! Mindjárt vérfürdő lesz! – röhögött Harry.

-          Dehogy! – legyintett Louis,de azért odasúgta a két szöszinek. – Nehogy nekem itt összeveszetek, oda a hírnevem! A kaját egyétek és ne egymást!

-          Íme, a rendelés! – lépett be az ajtón Abelia és nyomában három pincérrel, akik az ebédünket hozták. Mindenki elé lerakták a megrendelt ételt és otthagytak minket.

-          Nyertem! – kiáltott Holly egy óra múlva miután legyűrte az utolsó falatot is.

-          Niall, egy jó tanács, sose fogadj egy nő ellen! – veregette meg Zayn barátja vállát,aki döbbenten figyelte az ugra-bugráló szőke lányt.

-          Ez, ez meg hogy lehet? Én azt hittem, én tudok enni a legtöbbet! – hitetlenkedett továbbra is az ír srác. – Csodálatos nő vagy, Holly!

-          Köszi! – pirult el a lány.

A nap további részét a szállodában töltöttük, az esti koncert kezdetéig. Holly és Niall körülnéztek a hotelban, Zayn és Perrie elvonult a szobájukba. Liam, Hope, Loupido, Harry és én pedig valami gyerekcsatornát néztünk, ahol minden szereplő franciául hablatyolt.

-          Úgy unom ezt! – szenvedett látványosan Liam.

-          Én ezeken a meséken nőttem fel – vont vállat Hope. – Ha egy darabig nézed, már fel sem tűnik, hogy más nyelven beszél.

-          Juj, szinkronizáljunk! – kiáltott fel hirtelen mellettem Harry,amitől ugrottam egyet. – Én leszek a kacsa!

-          Az nem kacsa, hanem tengerimalac! – javította ki Hope. – Én a rózsaszín izé leszek.

-          Stipi-stop, enyém a víziló! – tettem fel a kezem.

-          Az nem kutya? – gondolkodott el Liam.

-          Esélytelen, ez egy tehén! – rázta a fejét Harry.

-          Maradjunk a kecskénél! – legyintett Louis. –Enyém a majom!

-          Akkor én leszek a narrátor! – lelkesedett Liam,és mély hangon folytatta. – Egyszer volt,hol nem volt, volt egyszer egy tengerimalac, egy rózsaszín izé, egy víziló-kutya-tehén-kecske hibrid és egy barna szőrcsomó…

-          Hé, én majom vagyok, nem szőrcsomó, kikérem magamnak! –kotyogott közbe Lou.

-          Oké szóval egy majom – folytatta Liam. – Egyszer elhatározták, hogy piknikezni mennek, a temetőbe…? A kis tengerimalac kinyitotta a száját.

-          Wíí, megérkeztünk, úgy ennék egy sütit! – kiáltott fel Harry kislányos hangon. –Ú,nézzétek, felugrottam egy kőre, jupi!

-          Szerintem túl sok sütit evett, hogy így ugrál! – jelentette ki Hope, mély hangon.

-          Á, pisilnem kell! – jajveszékeltem,mikor az én figurám össze-vissza szaladgált. –Jaj, nem mégsem!

-          Hé, kell banán! –ordított fel Loupido. –Most,most,most,most!

-          Hűtsd le magad,majom! – suttogta Harry mikor a tengerimalac és a majom szemben álltak egymással. – Tudom,hogy hülye vagy,de nem kell ennyire kimutatnod!

-          Én csak akkor vagyok ilyen hülye,ha a közeledben vagyok! – vette csöpögősre a figurát Tommo.

-          Talán, talán az lenne a legjobb, ha nem találkoznánk! – suttogta Hazza.

-          Én inkább leszek hülye, minthogy egy percet is leéljek nélküled! – mondta elhaló hangon Louis.

-          És a szerelmes pár ismét… – kommentálta Liam.

-          Meghal!Muhahahaha! – kiáltotta Hope,mikor a rózsaszín izéje előugrott egy késsel.

-          A gépfegyver jobb! – helyesbítettem mikor az én szereplőm előugrott egy puskával és mindenkit lelőtt.

-          Hé ez nem ér! – durcázott a répafiú. –Ismerted a végét,igaz KitKat?

-          Nem – nevettem, ahogy a többiek is.

-          Most akkor mi lesz a be nem teljesedett szerelmünkkel? –kapott színpadiasan a fejéhez Harry.

-          Befejezhetjük! – ugrott Louis a barátom ölébe.

-          Na, menjünk mielőtt kijön az ebéd! – tanácsolta Hope.

Visszamentem a szobánkba és nekiláttam fürdőszobában levakarni a sminket,mert már nagyon idegesített, hogy a műszempillámtól nem látok semmit. Perrie-től kölcsönkapott kenceficével dörzsöltem az arcom és egy pillanatra eltűnődtem. Vajon mindig ennyire csillogó volt a szemem, vagy csak az elmúlt hetekben változott ez meg? Most,hogy belecsöppentem ebbe az életbe,már nem vágyom a régire. A barátaim megmaradtak, kivéve Emmát,de remélem érettségi előtt meg tudjuk majd beszélni a dolgokat. Annyira furcsa belegondolni, Holly és Tess már nem lesz minden áldott nap mellettem az iskolában. Többet nem fogom Tess-el végignevetni a biológia órákat és nem kérhetem majd Holly segítségét ha elakadok a matekháziban. Tess-ből híres táncos lesz, aki filmekben fog koreografálni és biztos vagyok benne hogy Holly-nak is megengedik a szülei,hogy fotós legyen. De, én eddig nem foglalkoztam az „érettségi után” szavakkal, valahogy a tudatalattim elnyomta. Lehet, kapnék teljes állást a Gustav’s-ban, mert főiskoláról már lemondtam, a matematika jegyeim miatt. És utána vajon hogy lesz? Találkozom e még a két legjobb barátnőmmel, vagy szétszéledünk és elfelejtjük egymást? És a legfontosabb kérdés: mi lesz velem és Harry-vel?

A gondolataimból a mobilom csörgése zökkentett ki. Gyorsan letöröltem a kósza könnycseppjeim, amik végigfolytak az arcomon és visszasiettem a szobába.

-          Haló? –szóltam bele bizonytalanul a készülékbe,mert egy számomra ismeretlen számot jelzett ki. – Katherine Willows.

-          Szia, Katherine, a nevem Samuel…Wilson – csendült fel a vonal végén egy ismerős hang,bár nem tudtam hova rakni. – Mi találkoztunk nem rég. Egyik nap meglátogattam édesanyádat.

-          Valami történt vele? – kérdeztem. Féltem,hogy valami baja esik amíg nem vagyok otthon,mert nincs senki vele aki kivenné a kezéből az alkoholt.

-          Nem, semmi gondolom jól van – felelte Samuel. – Kérlek, ne gondolj tolakodónak,de szeretnék veled találkozni, amilyen hamar csak lehet!

-          Miért akarna velem találkozni? –hangom már cseppet sem volt aggódó,inkább gyanakvó. – Nem szokásom ismeretlenekkel találkozgatni!

-          Nem, félre ne érts, nincsenek hátsó szándékaim és nem is lesznek! Csak azt szeretném, ha egy étteremben vagy egy kávézóban leülnénk és beszélgetnénk.

-          Kiről? –dőltem el az ágyon és nem álltam messze attól,hogy rögtön el is alszom.

-          Az apádról – mondta,mire megállt bennem az ütő és felültem.

-          Mi? De hát Ő meghalt tizennyolc évvel ezelőtt ! Miért akarnék beszélni egy halott emberről? – hadartam és lélegzetem egyre gyorsabbá vált.

-          Nem halt meg – jött a válasz,ami teljesen megcáfolta azt,amiben tizennyolc éve hittem.

-