1.évad 13.fejezet

Halihó, meghoztam a következő fejezetet! Köszönöm a kommenteket és a visszajelzéseket, ezer köszönet értük! ♥♥♥

Újabb hálót sző?

Hazánk népszerű együttese a One Direction komoly bajban lehet! Most nem a vagyoni helyzetről van szó, vagy esetleg a rajongók hiányáról (azokból van bőven), hanem a szerelemről. A múlt évben (vagyis a múlt héten) felkerült a legújabb klipjük a legnépszerűbb videó megosztóra, ami hatalmas sikernek örvend, több ezer megtekintéssel a napi top 10 első helyezette. Lapunkban már korábban szó esett Katherine Willows-ról, aki lecsavarta az egyik bandatag fejét, és aki szintén szerepel a klipben egy mellékszereplőként. Nagy megdöbbentést keltett a jelenléte a rajongók körében, és ezt még fokozta hogy nem a „barátjával” táncolt hanem egy másik bandataggal, Harry Styles-al.  Lencsevégre kapták a két fiatalt több helyen is a városunkban őket ketten amint épp nevetnek vagy elmélyülten beszélgetnek. A rajongók kétségbeesetten próbálják elérni hogy ez a lány távol maradjon a bandától.

„ Rossz hatással van az egész bandára,nem szabad, hogy ez a lány elrontsa őket a jelenlétével! Azt hiszi, hogy mindent megtehet,de nem! Nem veheti el a férjemet! Nem hagyom! Jobb lenne ha messzire elmenne és nem rontaná itt tovább a levegőt az a liba! – nyilatkozta egy magát E-nek nevező rajongó…

(Mellékelt képek és a teljes cikk megtekinthető 7.-9. oldalon)

 

Mikor az utolsó sort is elolvastam a számban lévő forró kakaót egyszerűen a döbbenettől az újságra köptem. Nem csak azért mert borzasztó íze volt (nehéz kiigazodni a konyhán, cukor helyett véletlenül sót raktam bele), hanem mert a „vádak” hamisak. Sosem akarnám hogy bármi baja essen a fiúknak,igaz hogy nem túl régóta ismerem őket,kivéve Liam-et,de a szívemhez nőttek. Mi van, hogy én elrontom a bandát? Semmit nem tudnak rólam, csak annyit hogy én szerepeltem abban a klipben. Sok rajongó úgy állít be a cikk alapján mint valami ellenszenves, önimádó,egoista,felvágós libát. Komolyan, most már megértem a sztárokat, még azokat akiket annyira nem is bírok. Csak mert egyszer lefotóztak vagy mert egy klipben szerepelek valakivel még nem jelenti azt hogy járunk. Bár jobban belegondolva halvány lila fingom nincs hogy mi van kettőnkkel, de tényleg.

-          Egy újabb cikk? – sétált be Hope a konyhába és álmosan töltött magának kávét. Lehuppant mellém egy székre, a Micimackós pizsamájában és komótosan kavargatni kezdte az erős italt. – A helyedben nem aggódnék miatta, bármit is írnak ,engem is mindennek lehordtak mikor járni kezdtünk Louis-val, de mostanra már egyre szebbeket írnak rólam. Például: „Louis Tomlinson modell barátnője” vagy „Franciaország büszkesége”. Juj és olyat is hallottam, hogy: „hosszúlábú Hope”. A rajongók pedig hidd el nem harapnak, nagyon kedvesek tudnak lenni!

-          Aha, kedvesek – bólogattam és odatoltam elé az újságot.

-          Hát – nézett fel miután átfutotta. – A végén úgy is megkedvelenek.

-          Majd ha az Északi-sarkon leszek, küldenek egy képeslapot „most már nem zavarsz” felirattal – motyogtam és egy konyharuhával felitattam a kakaót az asztalról.

-          Nézd a jó oldalát! – lökte meg a vállam, majd elgondolkozott. – Mondjuk ennek nincs jó oldala… De figyelj, hogy felvidítsalak, ha hazajött Perrie elmegyünk vásárolni,oké?

-          Oké – mosolyodtam el halványan. Elhatároztam, hogy megerőltetem magam és akárhogy is kezdődött a napom, a fiúkét nem rontom el, szóval igen, neki kezdtem főzni. Valami nagyon egyszerűt akartam készíteni, ezért pirítós és omlett mellett döntöttem. Ez a legegyszerűbb reggeli és nagyon finom. Ha meg véletlenül rosszul csinálnám, Hope biztosan segít. Fogtam egy tálat és a hűtőből kivettem a tojás tartót és neki láttam a tojások feltörésének.  Oké az első, simán széttört a kezemben mielőtt még az edény falának ütöttem volna. A másodiknak pedig a héjával lehetett baj mert semmi áron nem akart széttörni, hiába nyomkodtam, püföltem sőt még a földhöz is vágtam,de meg se repedt. Mikor Hope közölte hogy az bizonyára Louis valamelyik játéka (igen érett 21 éves fiúról beszélek), enyhén szólva kiakadtam. Később már nem nagyon foglalkoztam azzal hogy tökéletes legyen az omlett,hamar végezni akartam az egésszel. Az eredmény, hat tál kissé szenes pirítós (elfelejtettem ránézni és konkrétan fekete lett) és mellette két-két darab barna valami. Sajnos jobb szó nincs az én omlettemre.

-          Jó reggelt! – köszönt álmosan Liam és leült az egyik székre. – Juj, reggelit is kapunk? –csillant fel a szeme.

-          Aha, én csináltam! – húztam ki magam büszkén. Az ember azt várná, hogy vállba veregetik esetleg azt mondják neki hogy biztos príma. De vissza a valóságba…

-          Nincs véletlenül egy kis zabpehely? – kérdezte óvatosan Liam. Naná, ismer engem, tudja hogy annyi közöm van a főzéshez,mint neki a kanalakhoz. Bosszankodva előhalásztam egy tálat,tejet és zabpelyhet majd odaadtam neki. – Tudod, hogy szeretlek meg minden Kat,de ha a te főztödről van  szó…

-          Persze, persze – vontam vállat és üdvözöltem a belépő hiányzó négy banda tagot.

-          Mit eszünk? – kérdezte csillogó szemmel Niall.

-          Omlett és pirítós – mondta Hope és inkább belefojtotta a nevetését egy joghurtba. Ennyi reményt fűz az én reggelimhez.

-          Fini lehet – dörzsölte össze a kezét Louis és nekilátott az evésnek, ahogy a többiek.

-          Kat majd beszélhetnénk reggeli után? - kérdezte tőlem halkan Harry, mire mosolyogva bólintottam.

Elnézve ahogy a srácok szinte rávetik magukat a reggelire jól esett…Vagyis addig amíg Louis öklendezni kezdett, Niall lassan minden egyes falatot megrágott,de hamar feladta , Zayn csak piszkálgatta, Harry pedig hősiesen ette bár az arca ,ár kezdett zöldülni.

-          Fúj mi a szar ez?! – kiáltotta Zayn és eldobta a villáját.

-          Juj, biztos egy kapu egy világba! – lelkesedett Louis és közelebbről szemügyre vette az omlettet, mint ahogy mi is. Oké elismerem, hogy nem figyeltem igazán oda a tojás feltörésére, dehogy nem vettem észre hogy egy teljes tojást belesütöttem! Elképedve figyeltem a jelenetet ahogy Louis fogja kiveszi a tojást ami még egybe volt repedés nélkül, és magához szorította. – Nem ez egy apró madárka! Hope szülők lettünk! – fordult barátnője felé könnyes szemmel, aki csak röhögött. – Ha ráülünk, biztos kikel! – na erre már Hope is abbahagyta a nevetést.

-          Lou ha te ráülsz, a madárka neve az lesz, hogy Lapos – csóválta a fejét Liam.

-          Kat nem akarlak megbántani,de ez még nekem is borzalmas pedig én szinte mindent megeszek! – mosolygott bocsánatkérően Niall és eltolta magától a tálat, ahogy a többiek.

-          Én főztem de mosogatást már ne vállalok! – tettem fel a kezem, mielőtt még rám sóznák azt a munkát.

-          Ezt te főzésnek nevezed? – röhögött fel Zayn. Mielőtt még folytathatta volna a cikizésem a csengő megszólalt és már ott sem volt, csak a nappaliból hallottuk a boldog kiáltását.

-          Megjött Perrie –mondta Hope és felállt, követte a többieket.

Én is mentem volna utánuk, de Harry megfogta a karom. Mosolyogva fordultam vissza hozzá és belenéztem azokba a zöld szemekbe, amik körül nevetőráncok futottak körbe, de most lila karikák jelezték alatta hogy nehezen aludt. Észre sem vettem, hogy a haja most is úgy áll, mint ahogy a kifutókon és a klipekben. Vagy volt ideje belőni reggel a séróját vagy alapból ilyen? Én inkább az utóbbira tippelnék.

-          Mondd, mit szeretnél? – kérdeztem.

-          Gondolkodtam – kezdte akadozva és beletúrt a hajába és szemével a földet pásztázta. –kettőnkön. Szóval ha ennek ellenére… - bökött az újságra. – Szeretnél…szóval érted. Megismerni engem és egy esélyt adni..nekünk,akkor…

-          Ez egy randira hívás akart lenni? – mosolyodtam el.

-          Hát…aha – röhögte el magát kínosan.

-          Oké, mikor? – bólintottam és végre a szemembe nézett. A szeme most már nem fáradtságot hanem örömöt és izgatottságot tükrözött. Boldogan mosolygott, nyomott egy puszit az arcomra és elsietett, hogy „lezsírozza” a randit. Kimentem a nappaliba, hogy végre megismerhessem a híres-nevezetes Perrie-t.

-          Ő itt KitKat! – ölelte át a vállam Louis és bemutatott a lánynak akt Zayn ölelt egy folytában. Perrie körülbelül egy magas lehet velem, és a régebben szőke haja vége most rózsaszín színben pompázott.

-          Szia örülök, hogy megismerhettelek! Sokat hallottam már rólad!– mosolygott el sem engedve barátját.

-          Szia, én is rólad! Hú nagyon tetszik a hajad! – üdvözöltem. – Én is ilyet akarok!

-          Hát, Hope úgyis beígért egy csajos délutánt, szóval elmehetünk oda ahol csináltattam – mondta.

-          Nem Kat az enyém! – jött felénk Harry, kezében lóbálva a telefonját.

-          A miénk! – ölelt meg Niall. – Mi találtuk hamarabb!

-          Nem az enyém! - kontrázott Liam.

-          Harcba szállok a nemes cél érdekében! Hazza barátom oldalán! – kiáltotta Louis.

-          Ajánlom most fuss míg ezek el nem kezdenek „verekedni” – súgta mosolyogva a fülembe Perrie. – Mi addig eltereljük a figyelműket!

Nevetve kibontakoztam Niall öleléséből, az előszobában gyorsan felöltöztem és lelépcsőztem, mert féltem a liftet használni. Kint a kellemes londoni szellő megcsapta az arcom és a hajamt az arcomba fújta. Kíváncsi voltam mennyi időbe telik Harry-nek „átkommandóznia” a nappalin az ajtóig. Egy kirakatban bámultam a legújabb könyveket mikor egy autó dudált mögöttem. Hátrafordultam és egy fekete kocsi szélvédője mögül Harry integetett felém.

-          Az akció sikerült? – kérdeztem mosolyogva.

-          Néhány harci sebet leszámítva élek kapitány! – szalutált és a kezembe nyomott egy fekete kendőt.

-          Most el akarsz rabolni? – hitetlenkedtem.

-          Nem – nevetett. – De meglepetés hogy hova megyünk.

Segített megkötni az anyagot ami pont mindent eltakart, szóval nem gyönyörködhettem lakhelyem szépségében. Ehelyett be nem állt a szám. 5 percenként a szokásos „ott vagyunk már?-nem” párbeszédet folytattuk, vagy én csacsogtam szinte mindenről. Suli, barátok, jövőbeli tervek.

-          Ott vagyunk már? – kérdeztem sokadszorra ugyanazt és vártam a válaszát de csak leállította a motort. – Hú akkor jó ez kezd már kényelmetle.

-          Ne vedd még le! – szólt rám és hallottam, hogy kinyitotta mellettem az ajtót. A kezemnél fogva vezetett és olyan instrukciókat adott mintpéldául „Lépj egy nagyot,bukkanó!”,”Ne jobbra, hanem balra!” vagy „Vigyázz tehén!”… Hogy mi?! Valami farmra jöttünk?

-          Oké itt vagyunk! – jelentette ki és kikötötte a kendőm,de én már akkor tudtam, hogy hol vagyunk mikor beléptünk. Már maga a hideg, az ismerős halk hangok mind, visszahozták a régi emlékeket. A hatalmas korcsolya csarnokba ahova egykor rengeteget jártam, most is ugyanúgy festett. – Ugye tudsz korizni? Hé…mi a baj?

-          Katherine Willows?! – kiáltotta egy hitetlenkedő hang,egy régi ismerős.

-          Mrs. Osmer! – fordultam hátra, erőltetett mosollyal az arcomon. Bármikor viszont láttam volna a hölgyet, de most csak ő hiányzott. A ötvenes évei közepén járó ismerősöm a szokásos, évek óta hagyománnyá vált rózsaszín melegítőjében ácsorgott és a mindig szigorú,fegyelmezett arcán egy apró mosoly jelent meg. Rövid szőke hajával csak annyit foglalkozik, mint régen vagyis sehogy. Annál inkább a szemével, ami erősen ki volt húzva, kiemelve kékes szemét.

-          Katherine a nagy reménységem! Vagyis volt …– harsogta a nő, olyan hangosan hogy a pályán korcsolyázó tízéves kisfiú ijedtében elborult. Meg is értem, én se szívesen hallgatnám nap mint nap ezt a hangot. – Minek köszönhetem a látogatásod ennyi év után? Netalán hiányzott a jég? A megnyert kupák utáni dicsőség? Még mindig nem tudom, hogy voltál képes itt hagyni az egyesületet! Ha szorgalmasan jártál volna azután, az eset után ma már világbajnok,vagy akár a téli olimpia résztvevője lehettél volna! Máig nem találkoztam olyan tehetséggel mint te! Ha a nagynénédnek nem támadt volna kedve, akkor meghalni akkor…

-          Jó újra látni Önt! – mondtam enyhe iróniával a hangomban. – Azt hiszem az évek során az Ön kiabálása hiányzott a legjobban és nem a jég! Felvehetném a telefonomra az ordítását? Akkor az talán valamennyire kárpótolna.

-          Látom még mindig ugyanolyan pimasz vagy mint voltál! – bólintott elégedetten az egykori edzőm, nem törődve a válaszommal. – Keménység, határozottság, erős jellem, ez jellemez egy sportolót! Nem csodálom hogy visszavágysz a szentélyembe, a csarnokba, nyomott hagytam benned nem igaz?

-          Ó,de még mennyire! – gúnyolódtam. – Képtelen vagyok elfelejteni a kemény edzéseket és az eséseket!

-          Hé,kisasszony, nem kell így felkapni a vizet! – nevetgélt Mrs Osmer elégedetten. Nem tudom hogy miért nem képes felfogni hogy utálom! Annyi éven keresztül igyekeztem tudatára adni hogy magát az embert, nemhogy a tanítási módszerét ki nem állhatom. – Igazán büszke lehetnél rá hogy a tanítványom lehettél! És csak Susan tehet róla hogy abbahagytad!

-          Ahogy arról is hogy miatta kezdtem el idejárni – mondtam rezzenéstelen arccal. – Ezt sose felejtse el!

-          Na elég legyen… - kiabálta vörös fejjel az edző,úgy látszik sikerült felbosszantanom. Ez az! Csak egy dologgal nem számoltam, hogy majdnem rám vetette magát ha Harry közénk nem ugrik. Két kezét védekezően oldalra nyújtotta hogy egymásnak ne essünk. Nekem semmi kedvem nem volt egy vén banyával verekedni, inkább karba font kézzel figyeltem a jelenetet.

-          Te se felejtsd el kisasszony hogy mindent tőlem tanultál! Fogadjunk hogy nem tudod már megcsinálni a koreográfiát… - sziszegte, kidülledt szemekkel.

-          Amit majdnem hat évvel ezelőtt elő kellett volna adnom? – kérdeztem nyugodtam,amire csak egy apró fejbólintás volt a válasz. – Oké, kérhetek egy korcsolyát? Azt nem hoztam magammal.

-          Dorothea! – vakkantottam Mrs Osmer ,mire egy megszeppent vörös hajú lány lefékezett mellettünk a pályán. – Vedd le a korcsolyád és add oda Katherin-nek! Most!

Mosolyogva megköszöntem a lánynak a korcsolyát, felvettem és újra elfogott az ismerős megnyugtató érzés, mint mindig mikor korcsolya van a lábamon. Mentem két bemelegítő kört majd besiklottam a pálya közepére amit már mindenki elhagyott és felcsendült a jól ismert zene. (once upon a december). A zene kezdetével a lábaim szinte önálló életre keltek. Nem is kellett arra koncentrálnom hogy mindem mozdulat eszembe jusson, szinte ösztönösen jöttek. Az axelek, a kadettugrás, a salchow és a flipekkel nem akadt semmi gond, egyszer sem estem el az ugrások közben. Az utolsó dallamnál kecsesen lefékeztem a mogorva edzőm és Harry előtt akinek az álla a földet súrolta.

-          Nos? – vontam fel a szemöldököm.

-          Azt a rohadt … -  nyögte Harry én pedig halványan elmosolyodtam majd Mrs. Osmer-hez fordultam ismét.

-          A harmadik forgásod lassú volt… - sziszegte a foga között,de tudtam hogy nyertem. – Ha megbocsájtotok, várnak egy fontos megbeszélésre…

-          Te mindig meglepsz engem! – mondta még mindig hitetlenkedve Harry. – Azt gondoltam hogy majd felvágok előtted a kori tudásommal,de az e helyzet hogy asszem neked kell megtanítanod,mester… - hajolt meg.

-          Kövess ifjú padavan! – röhögtem.

Hát volt mit tanítanom,nem tagadom. Mikor először a jégre tette a lábát helyből eldőlt csak úgy. Nem kis időbe telt neki elmagyaráznom hogy a jégen nem lehet azzal menőzni hogy „laza vagyok nekem nem kell bekötni a fűzőt”. Majdnem egy órába telt megtennünk egy kört de nem bántam, örültem hogy segíthettem neki.Közben elmagyaráztam neki miért voltam olyan „roppant kedves” Mrs. Osmer-rel.  Susan néni sok évvel ezelőtt elhatározta hogy mind a két keresztgyereke megtalálja valamiben a tehetségét. Oké Liam-nek adott volt, hiszen előbb tudott énekelni, mint beszélni. Engem négy évesen hozott el először ide és attól kezdve tizenkét éves koromig jártam. Vagyis addig a napig mikor megtudtam hogy a keresztanyámat megölték. Pont egy verseny kellős közepe volt de nem érdekelt, azonnal besiettem a kórházba Anyával és Liam-el. Attól a naptól nemcsak nekem lett más minden, Liam se nagyon énekelt utána. Ezért is lepett meg az első jelentkezése az X faktorba. Na De vissza a jelenhez….Harry remek tanítvány volt, vagyis abból a szempontból hogy nagyon figyelt rám. Az már más tészta hogy nem tudta megcsinálni. Néha csak úgy simán elborult, de már öt óra fele sikerült úgy ahogy megtanulnia.

-          Oké most próbálj meg lassan idesiklani elém! – adtam ki a „parancsot”. Jó egy kezdő is kacsa is vagy éppen Louis is megtudta volna csinálni, kivéve Harry. Az öt méteres táv elején majdnem hasra esett,de sikerült megúsznia az esést. Ebből fellendülve már bátrabb volt, szóval gyorsított, a legnagyobb bánatomra. A fékezés abból állt hogy teljes erejéből nekem vágódott aminek az eredménye két jégen fekvő röhögő tini.

-          Legközelebb ne ide jöjjünk! – röhögtem el magam.

-          Legközelebb? Akkor … - nézett mélyen a szemembe. – Te most? Szeretnél még velem…

-          Még szép Hazza – mondtam és megsimítottam az arcát. – Persze ha te is!

-          Naná ez nem volt kérdés! – nyomott egy puszit az arcomra. – Akkor…együtt? – kérdezte kiskutya szemekkel.

-          Együtt – bólintottam és közelebb húztam magamhoz hogy végre rendesen és „hivatalosan” is megcsókolhassam…