1.évad 11.fejezet

Sziasztok,meghoztam a következő részt ami nem olyanra sikerült mint szerettem volna.... :((( De azért jó olvasást! És köszönöm a kommenteket!!! ! ♥♥♥

-          Emma – suttogtam. – Nem az aminek látszik..figyel megmagyarázom! – kiáltottam a vörös hajú lány után. – Miért van az hogy mindent elrontok?

-          Ő az a lány aki a feleségem lesz? – kérdezte cinikusan Harry.

-          Elméletileg – vontam vállat.

-          Gyere, beszéljük meg vele – mondta és lesegített a pultról. – Csak meg fog hallgatni minket!

-          Vedd le a kezed a barátnőmről! – kiáltotta egy jól ismert hang az ajtóból.

-          Jordan…ez nem az aminek látszik – próbáltam megmagyarázni, miért van Harry keze a derekamon. – Csak lesegítette a …

-          Na persze –kiáltotta és néhány lépéssel átszelte a konyhát, közben felvett az asztalról egy konyhakést, ami legalább 15 centis. Mind a ketten addig hátráltunk míg a hátunk neki nem ütközött a konyhapultnak. Vége, nincs menekvés az egyetlen kivezető utat is elzárta Jordan. A fiúnak a mindig kedves és mosolygó arcát mintha letörölték volna, állatias tekintettel meredt ránk az arca pedig eltorzult a dühtől. Az agyam őrült üzemmódba kapcsolt és azon gondolkodtam, hogy hallottam-e valahol arról, hogy kell megállítani egy őrültet. Sajnos a memóriám olyan mint a szita, a lényegtelen dolgok csak úgy kiesnek belőle. Tess a helyemben biztos valami nagyszerű ötlettel rukkolna elő, de most nincs itt. Jordan lassú léptekkel közeledett felénk.

-          Jordan… beszéljük meg – tettem felé egy kis lépést, de Harry visszarántott. Megszorítottam a kezét, jelezve hogy minden rendben lesz és újra megtettem azt a lépést.

-          Te  … - kiáltotta Jordan utána sűrűn káromkodott. Tágra nyílt szemmel,kővé dermedten hagytam, hogy fejbe vágjon és utána elvesztettem az emlékezetem.

 

-          Kat! Kat, kelj már fel! – hallottam valaki rémült hangját a sötétben. Hiába próbáltam kinyitni a szemem, nem sikerült. Kétségbeesetten próbáltam rávenni a szemhéjam, hogy felpattanjon,de nem sikerült. Hirtelen valami hideg és nedves csapódott az arcomba amitől rögtön kinyitottam a szemem.

-          Na, ezt így kell csinálni! – jelentette ki Louis, aki egy pohár vízzel a kezében állt felettem. Kijelentésére Tess visszakézből tarkón vágta és jól lehordta amiért egy eszméletét vesztett emberre vizet önt. Nem hiszem hogy a fiút nagyon megbántotta,mert Lou csak jót röhögött Zayn-nel együtt. Lassan felültem és hálásan fogadtam el Hope-tól a poharat, amit nem öntött rám. Holly mellettem térdelt és nagy kék szemét le sem vette rólam, várta hogy esetleg összeesek. Hiába bizonygattam, hogy semmi bajom, nem engedte, hogy felkeljek.

-          Nyugodj meg! – guggolt le hirtelen mellém egy fehér köpenyes alak, amitől hátra hőköltem. Elég ijesztő volt látni a férfi arcát ilyen közelről, főleg az állán lévő hatalmas anyajegyet ami ráadásul szőrös. Elfordítottam a fejem hogy ne kelljen a barna pöttyöt látni. Ezt az orvos rosszullétnek fogta fel. – Semmi baj nézz a fénybe! – utasított és egy kis elemlámpát mozgatott a szemem előtt.

-          Jól vagyok – jelentettem ki és félre löktem az orvos kezét és feltápászkodtam. A hirtelen mozdulattól rám jött a szédülés, de megfogtam az első felém nyújtott kezet, ami Harryé volt, hogy el ne essek. – Csak kell egy kis levegő!

-          Majd kikísérem – ajánlotta fel Harry és kivezetett a konyhából.

-          Tényleg jól vagyok – bizonygattam, de csak egy elnéző mosolyt kaptam.

-          Gyere – vezetett ki a teraszra. Leültem az egyik fotelba és magamra terítettem az egyik kikészített takarót. – Alaposan rám ijesztettél! Mikor Jordan elé álltál… Te mindig ilyen meggondolatlan vagy?

-          A nap 23 órájában és 59 percében, azt hiszem – vontam vállat.

-          És mi van azzal az egy perccel? – kérdezte mosolyogva.

-          Akkor olyat teszek, amit nem bánok meg – suttogtam és közelebb húztam magamhoz és megcsókoltam,közben az óra elütötte az éjfélt…

Az álom végén felpattant a szemem és meglepődve néztem körbe. Az autóval már leparkoltunk egy számomra ismeretlen háztömb előtt, ami legalább tízemeletes. Mellettem az ajtó már ki volt nyitva és Harry guggolt mellettem, aggódó tekintettel.

-          Felébresztettelek? – kérdezte. – Ne haragudj,de megérkeztünk

-          Igen… semmi, én csak – dadogtam és a hajamba túrtam. – Azt…azt hiszem mindenre emlékszem, legalábbis veled kapcsolatban…

-          Igen? És nem bántad meg? – suttogta.

-          Semmit – mondtam halkan és megajándékozott a világ legszebb mosolyával. – Csak egy kérdésem van?

-          Mondd bátran! – biztatott.

-          Ugye mi nem…szóval ugye…te és én…mi nem? – magyaráztam hevesen kézzel lábbal mutogatva.

-          Nem – rázta meg nevetve a fejét.

-          Oké, akkor azt hiszem mindenre emlékszem – bólintottam.

-          Arra is hogy Zayn-nel és Louis-val az asztalon táncoltatok és hol a Halleluját,hol a One Day-t énekeltétek?  Vagy mikor fel alá rohangáltál a folyosón és azt képzelted hogy csillám póni vagy?– kérdezte mosolyogva, de az arckifejezésem láttán elröhögte magát – Oké, hagyjuk!

-          Szerintem is! – ráztam a fejem nevetve és kiszálltam a kocsiból és követtem. Kinyitotta nekem a bejárati ajtót ami egy kisebb előtérbe vezetett. A helyiségen látszott hogy tegnap, buli volt, mert szanaszét hevertek konfettik, műanyagpoharak és különböző party kellékek. Egy idősebb bácsika egy seprűvel és egy kis lapáttal takarított, mikor beléptünk.  A hatvanas évei végén járhatott, ősz haja már lassan kopaszodott és szakálla az állát verdeste. Ahogy meglátott minket elmosolyodott és egy pillanatra abbahagyta a munkáját.

-          Üdvözlöm Mr. Styles, hogy sikerült a tegnapi buli? – érdeklődött kedvesen.

-          Nagy jó volt – mosolygott és huncutul rám vigyorgott. – Látom itt is pörgött a buli.

-          Nagyon,de már senkinek sincs utána kedve összepakolni – rázta a fejét az öreg, aztán hozzám fordult. –Kit tisztelhetek a személyében?

-          Katherine Willows,de mindenki csak Kat-nek hív –mosolyogtam.

-          Robert Allnatt –hajolt meg, bár én tartottam attól, hogy nem bír majd felkelni. Alaptalan volt a félelmem, csak úgy felpattant és elmosolyodott. – De itt a házban mindenki csak Robbie bácsinak hív.

-          Robbie bácsi,mi most felmegyünk! – szólt közbe Harry,de hirtelen megtorpant. – Ne segítsünk rendet rakni?

-          Nem menjetek, csak én elleszek ezzel egy darabig! – legyintett az öreg és folytatta a munkáját.

-          Hidd el nem olyan magának való, mint amilyennek mutatja magát – súgta a fülembe mikor már a lifteknél álltunk. – Louis szerint nagy partyarc!

Beszálltunk a liftbe és megnyomta a 10-es gombot, mire elindultunk. Sosem szerettem igazán a lifteket, állandóan attól tartok, hogy bent ragadok, és nem bírok kijönni Liam talán emlékszik rá hogy egyszer mikor olyan öt éves lehettem bent ragadtam egy liftben  és több mint négy órát kellett várni hogy kiszedjenek. Anya valami új főnőkével tárgyalt a szálloda egyik lakosztályában engem meg véletlenül kint felejtett az ajtó előtt. Addig addig kóboroltam míg be nem szálltam a liftbe. A sok csillogó gomb egy ötéves számára szórakozás. Össze-vissza nyomogattam a gombokat hol föl,hol le száguldott velem a lift, mígnem egy hangos zökkenéssel megállt. Az időt akkor nem tudtam számolni, de nagyon hosszúnak tűnt a bent töltött idő és én egyedül a magányra emlékszem. Nem szólhattam senkihez, nem szoríthattam meg senki kezét, nem sírhattam, mert a könnyeimet senki sem törölte volna le. Talán akkor értettem és fogtam fel, hogy Anyára nem igazán tekinthetek szülőként. Ő volt az, aki mindig elfelejtett értem jönni az oviba, már öt évesen én mosogattam és teregettem.

Visszatérve a jelenbe erősen megszorítottam a lift oldalára felszerelt kapaszkodót és görcsösen szorongattam. Lehunyt szemmel imádkoztam nehogy megint ugyanaz történjen velem.

-          Kat figyelsz te rám? – zökkentett ki Harry hangja a koncentrálásból.

-          Persze,persze! Tényleg szép ma az ég! – motyogtam.

-          Már nem erről beszélek – mondta. – Mi a baj? Megint rosszul vagy?

-          Nem – ráztam meg a fejem. – Utálok liftezni.

-          Ez is valami gyerekkori fóbia? – kérdezte mosolyogva és megszorította a kezem. – Nem lesz semmi baj! Már vagy százszor utaztam vele és nem történt semmi! És ha lenne is, van nálam telefon, azonnal fel tudnám hívni! Ne aggódj!

-          Oké – motyogtam de mire újra lehunyhattam volna a szemem már meg is érkeztünk és a lift ajtaja kinyílt.

-          Köszöntelek itthon!