2. évad 4.fejezet

Hola!Meghoztam a következő részt,remélem tetszeni fog!Köszönöm a 44 (!) feliratkozót és a 29000 oldalmegjelenítést! Köszönöm! Jó olvasást!

Ajánlott zene:Selena Gomez - A Year Without Rain

Szerelem. Néha elég egy pillantást vetni az illetőre, a lelkünk mélyén tudjuk,hogy Ő az igazi. Van egy olyan megfoghatatlan, szavakkal körülírhatatlan dolog,mellyel képesek megérezni az Igazit. Persze az a bizonyos „tökéletes” és „szirupos” boldogság nem mindig teljesül, sőt az esetek 91%-ban hibát hibára halmozva élnek, sokszor feladva a szeretet felkutatását. Én őszintén mondhatom,megtaláltam és nem kerültem el.

Sosem voltam olyan lány aki görcsösen ragaszkodott ahhoz,hogy egy hímnemű lény ( akihez nem fűzik semmilyen rokoni szálak) mellette legyen és meghallgassa a panaszait, elfurikázza ide-oda. Az iskolában is csak, a kortársaimhoz képest, lett először barátom, úgy tizenöt- tizenhat évesen. Bezzeg a nagyon irigyelt, hamar felnőni vágyó kortársaimnak akkoriban már volt vagy öt-hat barátjuk. Emlékszem, mindig is feszengve éreztem magam emiatt,mert úgy néztek rám, olyan lenéző pillantásokkal illettek mikor egy-egy iskolai buliba egyedül érkeztem,hogy már muszáj volt néha elrángatnom Liam-et. Olyankor pedig jöttek a szokásos kérdések. Együtt vagytok? De hisz ti valami unokatestvér-féleségek vagytok! Mikor Jordan-nal összejöttem, tulajdonképpen nem is emlékszem,hogyan de boldog voltam. A szakítás után teljesen bizonyíthatom,hogy a szerelem elvakít,de nagyon. Ha a barátaim annak idején nem álltak volna mellém, nem tudom mi történt volna velem, hol is tartanék most, de jobb ha nem nagyon gondolkozom rajta. Ő… mindegy.

Mikor először találkoztam Ethan-nel, nem néztem meg először igazán. Megjegyeztem az arcának vonásait, sötét kék szemét és féloldalas mosolyát, de semmi többet, sőt bevallom, nem is érdekelt mert akkoriban valami rózsaszín felhőben lebegtem,  csak aztán ez a felleg elszállt, én pedig magamra maradtam. Akármennyire nem szerettem, ha korábban velem volt, valahogy túlságosan erős volt bennem az az érzés,hogy végülis miatta tudtam meg ki is az apám. Emlékszem a repülőúton egyfolytában itattam az egereket, sírtam mert hiányoztak a barátaim, sírtam mert el kellett hagynom Londont, sírtam mert Ő is elhagyott és azért is sírtam mert már fájt az orrom a százas papír zsebkendős csomag elhasználása után.  Nem foglalkoztam a srác erőltetett vicceivel,amivel szerette volna ha jobban érzem magam, de nem nevettem egyiken sem. Fa arccal meredtem magam elé, olykor-olykor hangosan szipogtam egyet vagy újra átadtam magam a szomorúságnak. Az első hetekben nem mentem sehova, csak begubóztam az akkori Caroline-al és Ian-el közös kis  lakásunkba, amit Apu és Jane vett a megérkezésemre. A lány próbált hamar beilleszkedni, megismerkedni a szomszédokkal felkeresni a casting - cégeket, egyszóval segíteni akart munkát találni nekem és persze magának is. Ian nem találta a helyét, ahogy én sem bár két teljesen más ok miatt. Mondjuk nekem szerelmi bánatom, neki meg szimpla honvágya volt. Végül engem sikerült magába szippantania New York-nak, Car barátja pedig három hónap múlva hazaköltözött, mondván elege van az Amerikai életből. Ketten maradtunk és én vettem át a „lelkesítő - megértő – lakótársbarátnő” szerepet, valahogy akkoriban kezdtem el találkozgatni Ethan-nal is. Egyszerűen és jóformán felébresztett az akkori „zombi” állapotomból és nekem pont arra volt szükségem, egy barátra. Nem tudom, hogyan és miért, de ez az érzés egy idő után átcsapott egy másik végletbe, amit ha egyszer megszakítanak, soha többé nem lesz ugyanolyan. Boldog lettem, ami a mai napig változatlan.

Izgatottan vártam a rég látott barátnőim reakcióját,amint beléptünk a konyhába. Ethan kezét olyan görcsösen szorongattam, hogy a barátomnak egy idő után fel kellett szisszennie,hogy észrevegyem, majdnem elszorítottam a vérkeringését, de közben két lehetséges jövőképen gondolkoztam. Az egyik az, hogy a lányok örülni fognak a barátomnak, Holly majd ugrándozni fog örömében,hogy végre találkozhat az egyik kedvenc férfi színészével; Hope biztosan kifaggatja majd, hogy mikor és hol találkoztunk, bár már elmeséltem a lánynak mindent; Tess meg majd megtudakolja a barátom pontos nevét, lakcímét, személyi számát, azt hogy hány országban körözik és ilyesmik. Igen, ez mind szép és jó…lett volna.

Amint megláttak kettőnket kézen fogva, nem az előbb remélt reakciókat produkálták. Tess abbahagyta a körmének piszkálgatását és felvont szemöldökkel meredt ránk. Hope, aki az imént még nevetve mutogatta Ben képeit s telefonjával Car-nek lefagyott és szemét le nem vette rólam. Holly szegény nem tudta,hogy örüljön-e vagy hasonlóan viselkedjen mint a barátnői. Kettős érzelmek táncoltak arcvonásai, csillogó szemével már egy papír és toll után kutatott egy autogramért  Ethan-től, de nem mozdult,látva a többiek viselkedését. Caroline idegesen kapkodta ide-oda a fejét arca elárulta hogy erősen agyal azon, vajon hogy oldhatná a feszültséget. Daisy mellettem ácsorgott, a maci szőrétől nem látott és érdeklődve forgott körbe hogy lássa a hallgatás okát.

-          Oké, ez már nem bírom! – dobta le a szőke lány a plüssállatot a földre, majd gyorsan megigazította felgyűrődött szoknyáját. – Sziasztok, a nevem  Daisy Blue Carter! – mutatkozott,be de senki nem reagált rá. – Színésznőként dolgozom, Kat egyik „munkatárs” szerűsége vagyok. Te ugye Holly vagy? – fordult a szőke hajú lányhoz, gondolom azzal a céllal,hogy oldja a feszültséget. – Hallottam,hogy szereted a cuki dolgokat,meg minden, szóval… - emelte fel a medve fülét. – Fogadd el,ajándék!

-          Köszi! – ujjongott a szőke hajú lány és heves sikongatások közepette elvette Days-től a macit és örömtáncba kezdett az ebédlőben. Igen,érett felnőtt húsz évesről van szó.

-          Öhm, lányok,ő itt Ethan,Ethan ők a lányok! – mutattam be egy kis fázis késéssel egymásnak a barátaimat. Tess felvont szemöldökkel bólintott egyet, Hope pedig halványan elmosolyodott de egyikőjük sem jött külön bemutatkozni, kérdezni a barátom felől, egy röpke pillantást váltottak,majd folytatták addigi tevékenységeiket. Értetetlenül meredtem a két lányra és a még mindig táncikáló Holly-ra. Ennek az egész „megismerkedésnek” nem így kellett volna zajlania, nagyon nem a vártnál furábban sikeredett,az biztos.

-          Nos – köszörülte meg a torkát Daisy,akinek ugyanúgy feltűnt az érdekes fogadtatás. – Örülök hogy megismerhettelek titeket! Kis is a mennyasszony? – fordult körbe színpadiasan,de tudtam hogy ezt csak megjátssza,majd levágta magát egy székre és Tess-hez fordult. – Hú hallottam,hogy egy ruha sem tetszett,amit még Londonban próbáltál fel. De ne aggódj, New York az egyik legcsodálatosabb város,ahol valaha jártam, nem telik bele egy órába,máris megtalálod álmaid ruháját. Juj,van egy-két ruhatervező ismerősöm és el tudom neked intézni,hogy egy olyan ruhát varrjanak,ami Te vagy! – mesélte és rögtön lehengerelte a három lányt a kedvességével,ami most még érvényes,de később ki tudja…

-          Öhm…,izé én… - túrt bele zavartan a hajába Ethan,s agya fogaskerekei csak úgy pörögtek valamilyen mondandó után, amely elfogadható lenne az adott szituációhoz.

-          Úristen,élőbe még jobb a hangod! -  szaladt ki Holly száján egy vérbeli rajongó reakciója. Abbahagyta az ajándékával való ugrándozást és kissé kidülledt szemekkel leste a barátom minden egyes mozdulatát. – El sem hiszem! – visítozta, enyhe szívbajt hozva az étkezőben lévő egybegyűltekre. – Ethan Thomas itt van! ITT VAN!

-          Holly,állítsd már le magad! – nyöszörögte, az alváshiánytól szenvedő Tess a halántékát masszírozva. – Muszáj ennyire lelkesedni egy olyan pasi után,aki nem a barátod, hanem az egyik legjobb barátnőd párja? Egész úton nem aludtunk a repülőn,mert neked ezen a bájgúnáron járt az eszed!

-          Tess… - sziszegte halkan Hope,hogy megfékezze a túlságosan szókimondólány kifakadását. – Elég!

-          Mintha ez nemcsak az én véleményem lenne! – csattant fel a barna hajú lány. – Nemcsak szerintem nem illenek össze,te is végig ezt mondtad!

-          Lányok… - kezdtem döbbenten,keresgélve a szavak után. – De hisz nem is ismeritek! Most jöttetek!

-          Ezt csakis Tess állítja! – védte meg saját magát Holly, de egy olyan pillantást kapott jutalomba a leendő menyasszonytól,hogy inkább a maci karjával eltakarta az arcát.

-          Jó,akkor csakis én állítom,magamra vállalom,hogy nem illenek össze és kész, punktum! – állt fel hirtelen az asztaltól és faképnél hagyva a társaságunk,kiviharzott a konyhából.

-          Azt hiszem, egyáltalán nem volt jó ötlet,hogy bemutattál nekik – jegyezte meg Ethan keményen, érzelemmentes arccal,de tudtam hogy mélyen megsértődött. A kijárat felé indult és én is utána mentem,de csak egy bánatos félmosoly kíséretében puszit nyomott a homlokomra és elment.

       Mibe csöppentem én?! Valami túldramatizált, 2000 epizódos szappanoperába? Mi a fene ütött az állítólagos barátaimba? Elkeseredettségemben a tenyerembe temettem az arcom és igyekeztem lassan mélyeket lélegezni,nehogy hatalmába kerítsen a sírás. Azok,akik egykor a legközelebb álltak hozzám,most oly’ távolinak érzem őket,mint soha. Igen, nagyon jól tudom,hogy Tess szókimondó,de reméltem visszafogja magát és megtartja magának a véleményét,ehelyett… A bizalmam egyre jobban elapadt a lányok iránt, azok iránt akikkel annyi kalandon és megpróbáltatáson mentem keresztül. Már semmi sem lesz ugyanolyan,mint rég.  Lassan visszabotorkáltam  a konyhába,ahol a két nemrég érkező lány kerülte a pillantásom, Car az arcomat fürkészve próbálta kiolvasni az érzéseim, de a lány legnagyobb bánatára kifejezéstelen tekintetem nem árult el semmit. Daisyt láthatólag elborzasztotta a hirtelen kialakult dráma és igyekezett összeszedni magát,hogy a szokásos módon vidítsa fel a kedélyeket,amely egyenlő volt egyes emberek szapulásával. Most Ethan került terítékre.

-          Nagyon bunkó lenne tőlem,ha azt mondanám,egyre jobban kedvelem Tessa-t? – kérdezte,mire tőlem válaszolt kapott egy nem túl kedves tekintetet. – De nem leszek bunkó,becsszó ezért az kell hogy mondjam, csajszik – fordult Holy és Hope felé. A szőke hajú lány a kiserkenő könnyeit a plüssállatka fülével szárítgatta fel, a model lány pedig elgondolkodva,maga elé meredve pakolta ki a sütőből a muffinokat. – hogy jobb lenne ha eltennétek magatokat holnapra! Fáradtak vagytok,ne is tagadjátok!

-          Igen, igen látszik rajtatok! – helyeselt Caroline is és kikapta a tepsit Hope kezéből és az asztalra rakta. – Biztosan kimerültetek a hosszú repülőút alatt. Mit szólnátok hozzá,ha mi megágyaznánk egy-egy szobában, addig ti pedig megfürödtök? Majd holnap kezdünk el ruhát nézni, shoppingolni meg várost nézni, jó?

-          Hát, oké – egyezett bele egy bólintással Holly és elindult az egyik ajtó felé.

-          Öhm, az a kamra – állította meg a lányt a menedzserem és inkább felállt,hogy elkísérje a szobák irányába. – Gyere velem,majd megmutatom a fürdőszobát!

-          Juj, menjünk jakuzzizni! – pattant fel a lelkesedétől csillogó szemű Daisy és befurakodva a lányok elé az egyik fürdőszoba felé tipegett a magas sarkú szandáljában.

-          Ne haragudj Tess-re – szólalt meg csendesen Hope,miután kettesben maradtunk. Továbbra sem nézett rám,inkább minden figyelmét a sütik díszítésének szentelte. – Mostanában a szokottnál is idegesebb.

-          Azért lehetett volna egy kicsit visszafogottabb! – vágtam rá indulatosan. – Két éve nem voltunk így együtt, egy helyen és már is azzal kezdi,hogy a barátomat ócsárolja hangosan! Én sosem szóltam bele az ő ügyes-bajos dolgaiba, bezzeg neki mintha kötelessége volna felforgatni az életem! Megértem,hogy izgatott és feszült az esküvő miatt,de az emberek általában így viselkednek,tudhatná hogy…

-          Az anyukája egyre jobban beteg -  csúszott ki a száján de látszott rajta hogy megbánta,rögtön a szája elé kapta a kezét. –Nem hallottál semmit!

-          Micsoda? – kérdeztem és közelebb léptem hozzá,megkerülve a konyhaszigetet kettőnk közt. – Margaret nincs jól?Mikor eljöttem rendszeresen járt a terápiára és…

-          Az idők változnak,ahogy az emberek is – ismerte be kelletlenül a lány és végre felnézett rám. Kék szeme most is olyan volt mint rég, de a tekintetében volt valami…valami más. Érettebb gondolkodású lett, már nem tudom hova tűnt az a folyton vidám, locsogó lány,akinek a legnagyobb problémája az volt,hogy milyen ruhát vegyen fel. Bizonyára a szülés, a velejáró gondoskodás és aggodalom, valamint a gyereknevelés az okozója,bár a képekből,amik róla a fiáról és Louis-ról készültek, nem erről árulkodnak. Valami történt. – Margaret egyre jobban depressziós, Alex sokszor hetekig nem jár haza,Dave pedig odaköltözött Tess-hez,hogy vele legyen és bátorítsa,de… Mrs. Diamond rákos lett és otthon kezelik, ezért nem tudott eljönni, az öccse pedig kitudja merre járhat,egyedül Dave az egyetlen biztos pont az életében. Jól titkolja,de látom rajta,hogy egyre jobban kétségbeesik, fél attól,hogy édesanyja nem lehet vele az esküvőn, az apját már sosem láthatja… Emiatt nem maradhatunk olyan sokáig, nem leszünk itt, Amerikában két hetet, hanem csak három napot maradunk. Kérlek emiatt ne haragudj! Holly-nak is ott a…Meg Beni is nekem és…

-          Veled mi van? – faggattam a lányt,remélve hogy nem ismét az érkezésükkor előadott cukormázas,rózsaszín felhős mesét hallhatom. – Az igazat mondd! És Holly-val? Ő sem látszik igazán boldognak…

-          Tudtam,hogy észreveszed majd, de Tess szentül hitt benne hogy remek színészek vagyunk – ismerte be szomorkás mosollyal és felhagyott a pakolászással,helyette helyet foglalt egy bárszéken és megveregette a mellette lévőt is, s én rögtön leültem mellé. – Nyilván tudod,hogy Holly felnőjön,ahhoz elég nagy apokalipszisnek kéne bekövetkeznie. Hiába okos,rengeteget tanul meg minden,de lélekben még mindig gyerek. Tudod,szerintem ez az oka hogy szétmentek Niall-al…

-          Hogy mi? –kérdeztem vissza leesett állal. –Hogy történt? És…és mikor? Miért nem tudok róla?

-          Elég régóta – mondta keserűen Hope és az egyik tányért mintázatát kezdte körberajzolgatni az asztalon.  – Úgy egy másfél éve biztos, nem sokkal azután miután elmentél. Egyszerűen nem bírtak megegyezni, amikor annak idején velünk laktál sokszor megállítottad Holly tinilányos aggodalmát és néha gyerekes viselkedését. Mi Lou-val hamarosan elköltöztünk egy közös lakásba így én sem tudtam mi megy otthon. Liam-ből nagy nehezen ki tudtam húzni,hogy napi szinten vesztek össze, már alig lehetett megmaradni a lakásban, ezért aludt annyiszor nálunk. Szóval, ez történt aztán jött az egyetem, a két szőkeség még kevesebbet találkozott egymással, távkapcsolat…Az eredmény ugyanaz mint sok párnál:szétmentek.

-          Ez..ez szörnyű – keresgéltem a megfelelő szavak után,de a hír nagyon mellbe vágott. – És a többiek? Velük mi van?

-          Perrie-ről és Zayn-ről gondolom hallottál… - kezdte,mire én nagyot bólintottam. Természetesen hallottam,hogy a srác eljegyezte a szőke dalos pacsirtát, elsők között gratuláltam nekik a twitteren.  – Nagyon boldogok, még az esküvő időpontját nem tudják de szerintem még az idén sor kerül rá. Mellesleg nem lehet hinni a híreknek,két hete azt harsogta a sajtó,hogy szakítottak,pedig minden rendben közöttük. Liam még keresi az igazit,de szerintem már meg is találta – mosolyodott el sejtelmesen egy pillanatra de aztán ismét komor lett. – Tőlem nem hallottál semmit! Harry… - folytatta és mikor a szemembe nézett gyorsan visszanyelte a mondani valóját.

-          Fejezd csak be! – közöltem könnyedén és kényelmesen elhelyezkedtem, mintha nem lennék túlzottan kíváncsi a mondanivalójára.

-          Hát..izé,nem tudom mennyit hallottál róla,mennyire hiszel a médiának,de…Azt mutatja hogy jól van,bár elég sokat csajozik,de mondjuk szakítás után mit vár tőle az ember,nem igaz? – kérdezte könnyedén én pedig elővettem a legszebb műnevetésem,ami láthatólag becsapta Hope-ot és már újra fesztelen volt. – Szóval, igazából ennyi…

-          A-a – avatkoztam közbe a mutatóujjamat jobbra balra rázva. – Most arra vagyok kíváncsi Veled mi van

-          Öhm, izé – vakargatta meg a fejét, láttam rajta hogy nem egy kellemes témát feszegetek. – Elvagyunk Louis-val, Ben-t nevelgetjük és…

-          Ez mind szép és jó, de hadd halljam az igazat! – szóltam rá egy kicsit élesen,mert tisztán látszott hogy hazudik.

-          Félek – vallotta be, s szemei megteltek könnyel. – Louis-nak, a bandának egyre jobban megy a szekér, nemzetközi turnéik vannak,amik gyakran egy hónapig odavannak. Ben szegény a múltkor alig akarta megismerni az apját,olyan régen nem találkoztak,félek hogy apa nélkül fog felnőni,ahogy én. Hiába skype-olok annyit Louis-val valahogy mi is eltávolodtunk és egyre rosszabb lesz, nagyon hiányzik. A modelkedést is lassan abbahagyom, nincs aki vigyázna a kisfiamra és nem akarom valami dadára bízni. Hiába van rengeteg pénz a bankszámlánkon,egyedül vagyunk. – fejezte be a mondandóját,mely lassan zokogássá erősödött.

-          Gyere ide! – húztam magamhoz a lányt és egy bordaropogtató ölelésbe zártam. Hihetetlen,hogy így alakultak a dolgok és mennyi mindenről maradtam le! Most először örülök annak,hogy egy pár hétre Londonba megyek,legalább akkor megpróbálhatom személyesen rendbe tenni a dolgokat.

***

-          Hát ez szörnyű! – hördült fel Daisy és lejjebb csúszott a fehér kanapén, ahogy meglátta kilibbenni az öltözőből Tesst egy fehér ruhakölteményben. Maga a menyasszonyi ruha színe nem olyan rossz,viszont a szabása…Nos a habos-babos, csili-vili, fodros, tüllös anyag alatt alig látszott a lány fáradt és elkeseredett arca. Ma ez már ki tudja hányadik ruha,amit felpróbál. – Erre még egy öreg tata sem izgulna fel

-          De annyira szép! – lelkendezett tovább Holly, mit sem törődve mindannyiunk nemtetszésével. Tessa-nak az az ötlete támadt,miután nem tudott az általa kiválasztott ruhák közül választani,mert egyik sem volt túlságosan „Tess-es” ezért az mondta,mind az öten válasszunk ki egy ruhát,amit felpróbál. Holly természetesen első akart lenni,gyorsan kiválasztotta az egyik legdíszesebb ruhát,aminek a tütüjének átmérője lehetett másfél méter,amellett a fodros ujjak Hamupipőke ruhájára emlékeztették az embert. Az eladónő türelmesen hozta az újabbnál újabb ruhákat, végighallgatta a szőke hajú lány elképzeléseit a menyasszonyi ruhát illetően. Persze mindannyian tudtuk,hogy ez a ruha nem Tess-hez való,hanem sokkal inkább olyan amilyet Holly akar saját magának.

Igyekeztem felelőtlenebbül és vidáman végigülni az egész napot,immár a harmadik ruhaszalonban. A lányok két napja vannak itt,de holnap már megy is a gépük, ráadásul alig tudtam körbevezetni őket a városban,mert vészesen gyorsan telt az a három nap,emellett nekem is interjúkra és megbeszélésekre kellett járnom. Megbocsájtottam a lánynak, amiért leminősítette a barátom, sőt miután Ethan-nek elmeséltem a Hope-tól hallott tényeket, a párom egyből megértette és nem haragudott többé a lányra. Tess-el titkok nélkül átbeszéltünk egy estét, hol ő sírt az én vállamon,hol én az övén,de megmaradtunk a legjobb barátnőknek,ahogy régen. Mindenkinek szüksége van egy legjobb barátra,nos nekem egy kicsit több is akadt,s egy kivételével mind ott aludtak nálam a nappaliban és egész este csajos filmeket néztünk, smin-keltünk, felpróbálták az összes ruhámat engem pedig régi, deja vu londoni érzés kerített a hatalmába.

-          Lehet szép,de… - szólalt meg Hope és szerintem épp egy nem kedves megjegyzést tett volna a ruhára,de inkább visszafogta magát. – Mit szólnál egy kicsit kevesebb tüllhöz és csillogáshoz? – fordult Tess felé.

-          Köszönöm! – hálálkodott és megkönnyebbülten pattant le az emelvényről,hogy már nem kell ezt a ruhát viselnie, Holly nem fog megsértődni rá hogy nem próbálta fel. Elsietett az öltöző fülkék felé, Hope pedig felpattant mellőlem a fotelból és elsietett a felaggatott esküvői ruhák felé.

Mikor először beléptünk a szalonba,a sárga falak és a pink szőnyeg színe piszkálta a  szemem, olyan erősen használták őket. A szalonból belépve egy mosolygós, elegáns öltönyös férfi hátrakísért minket a váróterembe,ahol most csak mi hatan boldogítjuk az alkalmazottakat. Hátrébb pedig faltól falig ruhatartó állványok, próbababák díszelegtek, a falakon pedig esküvői fotók díszelegtek.

Mint ahogy a többiek, én is elgondolkoztam azon,milyen lesz majd férjhez menni, végig sétálni egy szőnyegen,ami a leendő férjem felé vezet. Kíváncsi vagyok milyen ruha lesz rajtam, kik lesznek a vendégek, nagy vagy kis esküvő lesz-e. De mindközül az a legnagyobb kérdés ki lesz a Nagy Ő.

Hope máris visszatért egy ruhával,amit jobban szemügyre venni nem tudtam,mert rögtön az eladó kezébe nyomta,aki belépett Tess után az öltözőbe.

-          Azt tudod már,hogy milyen ruhába leszel? – kérdezte tőlem Caroline,aki most sem felejtette el magával hozni a laptopját,amin megállás nélkül pötyögött és az időbeosztásom szervezte. - Mert ugye te leszel Tess tanúja és ki kell majd rendesen öltöznöd!ilyen színek jöhetnek szóba? Kék?Sárga? Fehér?

-          Én barackvirág színre gondoltam – mosolyodtam el még mindig álmodozva.

-          Már tudom is hogy milyen lesz! – bólintott elégedetten a menedzserem,aki egyben személyi asszisztensem és ismét szorgalmasan pötyögni kezdett.

-          Itt is van! – suttogta izgatottan Hope és az öltözőből kilépő Tess-re néztünk mindannyian. A ruha amit viselt lélegzet elállító volt, hosszú uszálya legalább egy méteres volt, s a tört fehér anyagot a melle alatt egy barackvirágszínű szalag díszelgett, ami kiemelte v- alakú kivágást. – Na milyen?

-          Hát szép! – bólintott Tess,de mégsem olyan határozottan,mintha igent mondott volna a ruhára.

-          Én még mindig mondom,hogy az előző ruhaszalonban nem szabadott volna otthagynod az a ruhát – csóválta a fejét Daisy. Tegnap ahol előzőleg jártunk, a lány talált egy feltűnő pánt nélküli ruhát,amiben szerintem a szivacs volt a legtöbb, sőt oldalt combig felvolt hasítva, valami ilyesmi Days álomruhája,de nem Tess-é.

-          Semmi pénzért sem! – jelentette ki határozottan a menyasszony és elkeseredettségében leült a földre,mire az eladó dühösen felhördült és a ruhára mutogatott. – Bocsánat,elnézést!

-          És az a ruha,amit én mutattam neked? – kérdezte szerényen Caroline, utalva az általa javasol ruhára,ami egy nagyon konzervatív és egyszerű szabású fehér szűk ruha volt.

-          Hát…- húzta el a száját Tessa. – Ha nem találok mást akkor az lesz…

-          És mi van Kat-el? – szólt közbe Holly,aki az egyik tükörnél próbálgatott egy menyasszonyi fátylat amihez korona is tartozott. – Ő még nem mutatott semmit!

-          Hát én igazából egy olyanra gondoltam,ami helyileg most nincs itt – vallottam be,miután a barátaim helyeslően bólogatva várták  a válaszom,kivéve a most már egyre morcosabb eladót. – Emlékszel anyukád ruhájára? – fordultam a lányhoz,aki csúnyán méregette az idegeskedő eladónőt. – Mikor kicsik voltunk abban játszottunk esküvőset és a csipkeuszály olyan hosszú volt,hogy az lett a fátyol. Tudom,nem egy mai ruha,de át lehet alakítani és…

-          Tökéletes! – ugrott a nyakamba visongva a menyasszony,ami tőle szokatlan cselekedetnek számított. – Igen,ez az! Meg van a ruhám! Köszönöm Kat! Irány London!