2. évad 1. fejezet

Itt vagyok, egy hónap kihagyás után megírtam az első fejezetet!Köszönöm a több mint 22.000 oldalmegjelenítést és a 39 feliratkozó! Aki nem értené az egészet, az 1. és a 2. évad között eltelt több mint két év!A "szereplők" oldalt hamarosan bővítem valamint a fejezeteknél már ott szerepel az évadszám is!Remélem tetszeni fog,várom a visszajelzéseket!



Ajánlott zene: John Newman - Love me again

   - Kérem, köszöntsék hatalmas nagy tapssal azt a hölgyet, aki alig öt éve tűnt fel először a mozivásznakon, de ma már több mint tizenöt filmben és nem kevés sorozatban kapott szerepet! Az utolsó filmjéért pedig akár Oscar-díjra is jelölhetik! -  konferált fel a híres műsorvezető, Adam, amit a közönség olyan hatalmas ovációval jutalmazott, hogy beleremegtek a falak.                                 

   Izgatottan emeltem a testsúlyom egyik lábamról a másikra a színfalak mögött és csak arra vártam, hogy végre kinyíljon előttem az ajtó. Körülöttem ugrált még a sminkes, hogy minden egyes porcikám ragyogó legyen és a stylist is végig mérte a szerelésem, ami egy földig érő égkék pánt nélküli ruhából állt. Caroline is odafurakodott mellém és biztatóan megsimogatta a karom, mint az elmúlt öt évbe minden egyes alkalommal valahányszor nyilvánosság elé léptem. Rendíthetetlenül hajszolt, győzködött és nem mellesleg rengeteg forgatókönyvet nyomott a kezembe és sokszor szó szerint belökött egy-egy casting-ra. Ha ő nem lett volna, nem tudom mihez kezdenék most. Az alacsony, ideges tekintetű, stábtag pólós nő ujjain mutatva a másodperceket számolt vissza a kezdésig. Öt…rendben nagy levegő, kifúj-befúj. Négy…remélem nem mosódott el a vörös rúzs, amit rákentek a számra. Három…a francba, szemembe lóg a hajam! Vajon van ideje még a sminkesnek megigazítani a frizurám? Kettő…gyerünk, menni fog, csak nyugodtan. Egy…

-                     Az igazi, az egyetlen: Kat Willows! – harsogta a mikrofonba Adam, az ajtó pedig kinyílt előttem. Felvettem a szokásos kamera-mosolyom, ami sokakkal ellentétben őszinte volt. Az első pillanatban szinte semmit nem láttam az arcomra irányuló reflektoroktól, de nem ijedtem meg, mint két évvel ezelőtt. Megvártam, amíg a szemem ki tudta szűrni az alakokat a nézőtéren és a színpad közepén ácsorgó Adam-et, majd lassan és ügyesen a műsorvezető felé lépkedtem a magas sarkúmban. A tapsviharral kísérve két puszival köszöntöttük egymást a férfival, aki csak egy pár évvel idősebb nálam és helyet foglaltam a fehér bársonykanapén.

-                     Kat, Kat, Kat…- ismételgette Adam bevezetésül és közben elégedetten szemügyre vett. – Amikor öt évvel ezelőtt először találkoztunk, emlékszem kis híján orra estél a cipődben és nem akartad felvenni a stylistod által kiválasztott ruhadarabot. Most meg nézzenek oda! Előttem ül egy gyönyörű, fiatal nő, tele életenergiával és tehetséggel! Nem mellesleg pedig te vagy az egyik a feltörekvő színészek között, aki rengeteget dolgozik, forgatásról forgatásra megy és egyszer sem lazít!A rajongóid nem féltenek, hogy esetleg a szoros időbeosztásodnak köszönhetően olyan szerekhez nyúlsz, melyek károsak az egészségedre? – szegezte nekem a kérdést, mely a közönségből izgatott suttogást váltott ki.

-                     Először is köszönöm a bókod, jól esik, hogy ennyire elismered a munkásságom! – válaszoltam nyugodtan. Caroline már felkészített az interjúra és tegnap az orrom alá nyomta a ma este során elhangzó kérdéseket, így nem lepődtem meg a szúrós kérdéstől, de Adam már csak erről volt híres. – Másodszor, akik ismernek tudják, hogy a színészet az életem és nem kis munkámba telt, mire eljutottam idáig. Egyszerűen mikor elém kerül egy forgatókönyv és megismerem a karaktert akit megformálhatok, muszáj igent mondanom minden egyes szerepre, mert ahány ember annyi féle stílus és mindegyik valamilyen módon magával ragad. Az hogy az elmúlt öt évben sokat dolgoztam? Hisz erre vágytam! Most az álmaim valóra váltak, igazán boldog vagyok! Mi értelme lenne szerekhez nyúlni? Az életem teljesen rendben van, igazán boldog vagyok és csak ez számít.

-                     Ez nagyszerű! – nevetett fel a beszámolóm végén a férfi,majd a közönség felé fordult. – Önök is egyetértenek velem abban, hogy ez a lány nem kis pályás? – kiáltotta, mire hangos tapsvihar és nevetés hangzott fel. – Ismét hozzád fordulok Kat. Miért van az, hogy az eddigi filmes szerepeid között - legyen szó kisebb szerepekről, mellékszerepekről vagy főszerepekről- hogy sosem ugyanolyan típusú filmekben szerepelsz? Mert például játszottál már érzelmes nőt egy szerelmi drámában, voltál akcióhősnő és szétrúgtad pár ember hátsóját vagy épp egy vígjátékban szórtad a poénjaidat. Miért van ez?

-                     Szeretem magam többféle dologban kipróbálni! – vontam vállat és kecsesen az ölembe helyeztem összekulcsolt kezeim. – Nem akarok egy témára összpontosítani, mindent ki akarok próbálni, kell a változatosság, hogy megtudjam, melyik az a filmtípus, amelyik…amelyik az „enyém”, ha fogalmazhatok így – nevettem fel könnyedén.

-                     A sorozatokkal, hogy állsz? – tudakolózott Adam. – Mert, persze egy-kettő sorozatban feltűntél vendég-szereplőként, na de valamit rebesgetnek az újságírók… – puhatolódzott a szavaival, amire ismét elmosolyodtam. Már egy hete bombázzák felváltva Caroline-t és a sajtófőnökömet, mert valahogyan kiszivárgott és most a közönség tűkön ülve várja, hogy megerősítsem a hírt az új sorozattal kapcsolatban.

-                     Hát… - húztam el a szót,amitől a nézők és maga a műsorvezető is mocorogni kezdett izgalmában. – Most már hivatalosan is megerősíthetem, hogy igen, alig három hónap múlva, szeptembertől elindul a sorozat forgatása, amely egy könyvsorozaton alapul. Több részletet nem árulhatok el, de már nagyon várom! Addig is a nyáron még dolgozom  a „Titkok” című film trilógia várva várt második részén – jelentettem be, a közönség soraiból pedig hatalmas hangzavar volt rá a válasz.

-                     Á, azt a filmet imádom! – tapsolt Adam is a közönséggel együtt. – A világon már több millió rajongója van annak a filmnek és már tűkön ülve várják a folytatást. Az volt az első főszereped igaz? – kérdezte, mire bólintottam és széles vigyor ült ki az arcomra. Felidéztem a válogatás idegőrlő pillanatait, amikor csak reménykedni tudtam, hogy megkapom a főszerepet és a pénzből végre normális helyre költözhetünk Caroline-al. – Ez az a film, aminek segítségével kiemelkedtél és ismert meg a világ!Lenyűgöző! Ugye a forgatásokon ismerkedtél meg az egyik legjobb barátnőddel, Daisy Blue Carter-rel?

-                     Igen – válaszoltam és az emlékek egy pillanatra magukkal ragadtak. A magas, szőke hajú energiabomba szinte rögtön belopta magát a szívembe, ahogy megismerkedtünk és neki köszönhetem, hogy túltettem magam rajta, az ő segítségével jöttem össze Sebastian-nal. – Az egyik legjobb barátom, segített nekem ahogy csak tudott! Ma már tudom, hogy a szókimondósága és az őszintesége sosem rossz szándékú!

-                     Hm… Ha nem tévedek, ugyanezen a forgatás során lettetek egy pár a bizonyos Sebastian Hollens-szel, igaz? – húzta fel kacéran a szemöldökét a műsorvezető, mire muszáj volt felkuncognom. Sebastian… Öt évvel ezelőtt az életem romokban hevert, utolsó mentsvárként költöztem ki az Államokba. Mély depresszióba kerültem a szakítás miatt, az anyámmal való nem túl idilli elválás sem könnyítette meg a lelkem. Kezdetben az új életem sem úgy alakult, ahogy terveztem. Eleinte alkalmi munkákból éltem, pincérként és eladóként dolgozgattam, Caroline pedig hamar széles kapcsolatrendszert épített ki magának a f ilmiparban.A menedzserem rendíthetetlenül hozta elém a forgatókönyveket, de hiába, nem mertem elmenni a meghallgatásokra. Végül a kezem közé akadt a „Titkok” című film forgatókönyve és beleszerettem a történetbe. Időutazás, szerelem és akció. Valahogy éreztem, szinte isteni sugallat volt az, hogy nekem el kell mennem a válogatóra. Emlékszem, arra az apró lakásra, ahol a jelentkezők izgatottan vártak arra a pillanatra, hogy behívják a castingra. Rengeteg izgatott fiú és lány ült a székeken, álltak a falat támasztva, vagy fel-alá járkálva motyogták a szövegüket. Ott találkoztunk. Amikor összenéztünk és pillantásunk összekapcsolódott, tudtam, hogy Ő képes lesz kirántani engem abból a mély gödörből, ahová Angliában zuhantam.

-                     Valahogy úgy… - pirultam bele a válaszba, a közönség pedig hangosan „Ó”-zott. Nem játszottam meg magam, még most is olyan hatással van rám a srác, mint annak idején egy bizonyos személy.  – Már én sem tudom pontosan hogyan…

-                     Nem is kell! – legyintett Adam, majd megigazította a sárga csokornyakkendőjét és lazán hátradőlt a kanapén. – Az a lényeg, hogy boldog párkapcsolatban élsz! Hadd kérdezzek valamit! Nem furcsa és szokatlan, hogy ennyire távol vagy az otthonodtól? Mert ugye, te vérbeli londoni lányka vagy. Az ottani barátaiddal mi van, tartod velük a kapcsolatot?

-                     Bevallom, hiányzik London – komorodtam el egy pillanatra és hangomból kihallatszott a honvágy. Eszembe jutott, hogy mennyire régen jártam a szigetországban, mondjuk szándékosan. – De Amerikát imádom, most már minden ideköt! Hollywood csodálatos, ahogy Los Angeles, New York és az összes többi város! Az emberek borzasztó kedvesek és mára már rengeteg barátom is lett. Az otthoniakkal pedig rendszeresen tartom a kapcsolatot… – vagyis a legtöbbel fejeztem be magamban a mondatot.

-                     Harry Styles-al is? – csúszott ki a műsorvezető száján a váratlan kérdés. Már nem vonhatta vissza, nincs törlés, vagy egy új felvétel ez mind élő közönség előtt megy. Erre a kérdésre nem számítottam, bár valahol magamban sejtettem, hogy megkérdezi. Immár lassan öt éve igyekszem elkerülni annak a személynek az említését is, aki hatására elindultam a hazámból. Caroline intézte úgy, hogy egy interjúmban se kérdezzenek rá vagy épp csak említést tegyenek róla. Nem szerettem erre a kérdésre válaszolni, mert nincs rá megfelelő válasz. Hogy az elmúlt években mit tettem, ha megláttam az újságokban vagy a tévében, vagy hallottam a rádióból a hangját? Kidobtam az újságot, átváltottam egy másik tévécsatornára és a fülemre tapasztottam a kezem. Hogy miért? Mert elegem lett ebből az egészből, nem akartam sírni valahányszor feltűnik a neve. Pedig legszívesebben azt tettem volna. Hiába mondok fűt-fát és hangoztatom a médiának, hogy mennyire tartom a kapcsolatot a régi barátaimmal, megtanultam kegyes hazugságba ringatni az embereket. Holly-val már régóta nem beszéltem és a legfőbb oka ennek a távolság, már nem tudunk úgy örülni egymás sikereinek, nem ugyanazokat az embereket ismerjük és nem ugyanazokon a vicceken nevettünk. Szegény emiatt sokat pityergett, de ő maga is érezte ezt és megmaradtunk barátoknak. Hope-pal néha videó telefonálok és gügyörészek a kisfiával, Benjamin-al. Igen, Louis belement és letett arról az ötletről hogy a fiának különleges nevet adjon. A srác, aki anno még a „fogadott bátyám” volt, ma már csak amolyan jó haverom, alig tudok vele beszélni a sok forgatás, neki pedig a turnéi miatt. Zayn és Perrie nemrég szakítottak, de ezt sem tőlük személyesen tudtam meg, hanem az egyik reggeli napilapban akadt meg a cikken a szemem. Niall-al, igyekeztem beszélgetni néha, de egy idő után már nem volt közös témánk, szóval csak alkalomadtán küldünk egymásnak egy sablonos „Szia, mizu?” üzenetet. Liam-el már megszoktuk, hogy távol vagyunk egymástól, így vele a barátságom egy kicsit sem változott, ahogy Tess-el sem. Apropó Tess…Most még Tess Diamond, de hamarosan már Mrs. Lucas lesz, ugyanis négy hét múlva lesz az esküvője, amire én is hivatalos vagyok, mint a tanúja.

-                     Kat? – hallottam a nevemet, amit már Adam egy ideje ismételgetett. Fel sem tűnt, hogy teljesen elkalandozott a tekintetem.

-                     Persze, persze, bocsánat – hadartam, hogy eltereljem a figyelmet a baklövésemről. – Hát igen, beszélgetünk ha találkozunk, de mivel Ő is turnézik és én is forgatok ezért ritkán találkozunk.

-                     Értem – bólogatott megértően Adam, majd nagy megkönnyebbülésemre témát váltott. – Akkor beszéljünk csak a legutóbbi filmedről, ami egyben dráma is. Amikor először megnéztem, majdnem megkönnyeztem, esküszöm!

-          Köszönöm – mosolyodtam el és már nyugodt szívvel folytattam tovább az interjú.

   Adam nem hazudtolta meg önmagát és a róla megalakult véleményemet megcáfolva, nem bombázott állandóan olyan kérdésekkel, amelyekre még én sem tudom a választ. Oldotta a hangulatot a megjegyzéseivel és a közönség soraiból választott ki néhány „szerencsés” nézőt, aki feltehetett nekem egy-egy kérdést. Volt egy idősebb nő, aki arra volt kíváncsi kipróbálnám-e magam a színészkedés mellett énekléssel, mire a válaszom egy határozott „nem” volt. Egy viháncoló tizenöt éves forma lány, akin több volt a smink mint rajtam, azt akarta tudni, igazak-e a pletykák, mi szerint hazamegyek. Igen, igazak, két hét múlva jön értem egy magángép, de előtte még Tess, Holly és Hope meglátogat. Nemcsak azért, hogy amennyire tudjuk, megmentsük a barátságunkat, hanem azért is, mert én intézem az esküvői ruhát Tess-nek.

   Nagy megkönnyebbülés volt, amikor Adam megköszönte a nézők figyelmét és elbúcsúzott tőlem. Szinte felpattantam a kanapéról és integetve visszavonultam a színfalak mögé, ahol a nálam is idegesebb Caroline fogadott. Abbahagyta a fel-alá járkálást és felhagyott az immár vállig érő hajának tépkedéséből, majd szóra nyitotta a száját. Megadóan legyintettem, hogy ne mondjon semmit, hanem inkább a kijelölt öltözőm felé siettem, útközben pedig lerúgtam a magas sarkú cipőm, ami már nagyon nyomta a lábam. Bebotorkáltam az öltözőbe és levágtam magam a sminkasztal elé. Arcomat a kezembe temettem és csak azon járt az agyam, vajon hogyan fogom túlélni azt a két hetet, amíg otthon leszek. Nem akarok hazamenni, legfőképp nem az anyámhoz. Vele a kapcsolatom százszorosan rosszabb lett, mint volt azóta, hogy eljöttem. Nem beszéltünk, csak amikor felköszöntöttem a szülinapján, de ő már nem tette meg felém ugyanezt a gesztust. Hogy lehet ilyen egy anya? Jó kérdés, nekem egy ilyen jutott.

-                     Kat? Katie? – kopogott be halkan az öltöző ajtaján Caroline.– Ne haragudj, hogy zavarlak, de keresnek telefonon…

-                     Ki keres ilyenkor? – pillantottam lomhán az órára. Abban a pillanatban senkire nem voltam kíváncsi, csak egyedül szerettem volna lenni egy kicsit. – Lassan fél tizenkettő, Sebastian forgatáson van, Daisy valami masszás szalonban pihen, Apuék pedig nyaralnak, a tesóim pedig…

-                     Nem, nem közülük hív valaki– rázta a fejét óvatosan a lány, de próbálta teljesen lazán közölni a hírt, mire rögtön megfordultam, hogy szemügyre vegyem az arcát. Borzalmasan hazudik, ezt már szinte az első találkozásunkkor leszűrtem. Gond van, ez világosan rá van írva a lány arcára. - Angliából keresnek.

-                     Oké, ki az? – álltam fel és a felém tartott telefon felé nyúltam. Rögtön a „Titkok” című film rendezőjére gondoltam, ugyanis a Londonban töltött idő alatt a filmhez pár jelenetet ott fogunk felvenni és a film megálmodója, Tim, már ott van, hogy mindent előkészítsen.

-                     Az anyád – mondta egészen halkan. Na igen, az emlegetett… Sóhajtva átvettem a készüléket és igyekeztem a tőlem telhető legnyugodtabb és legvidámabb hangnemet megütni. Próbáltam megnyugtatni magam és lecsillapítani a hevesen dobogó szívemet. Ha öt év után egyszer csak felhív, akkor biztos nagy a baj.

-                     Szia – köszöntem bele és ismét visszahuppantam a fotelbe, tudva hogy ez a beszélgetés hosszabb lesz,ugyanis öt évet nem lehet öt percben lerendezni. Tévedtem…

-                     Neked is szia, lányom! – hangzott a vonal végén a felelet. Hangja inkább volt számon kérő és sértett, mint boldog. – Mégis mikor akartad velem közölni, hogy hazajössz?!

-                     Ó – húztam el a számat ezen a kérdésen. Nem szóltam neki, egy okból. Nem tudtam volna hogyan elmondani neki. Egy szimpla telefonhívással nem akartam lerendezni az elmulasztott éveket egy „Hazamegyek.” mondattal. – Hát igazából.. Meglepetés! – füllentettem tettetett örömmel a hangomban. Hát, erre számítanom kellett volna, előbb-útóbb úgyis megtudta volna. Az eredeti tervem az lett volna, hogy meglepem otthon, de így már lőttek a dolognak.

-                     Na  ne játszadozz velem!Öt év után végre hazajössz és még csak nem is szólsz róla! – sipákolta egyre hangosabban, hogy már egy kicsit el kellett tartanom a készüléket a fülemtől. Bevallom, nem számítottam rá, hogy ennyire ki fog akadni. Reményeim szerint a meglepetésem hatására örömkönnyekben tört volna ki.

-                     Az esküvőre megyek haza, de gondolhattad volna hogy nem hagyom ki! – lettem egy pillanat alatt ellenséges vele. Fáradt voltam és nem hiányzott egy újabb vita vele. – Én leszek a tanú, még jó, hogy hazamegyek!

-                     Jó, persze, de… Gondoltam vagyunk annyira jóban, hogy egy ilyen fontos dolgot megemlítesz, és nem ér váratlanul mikor az interjúban bejelented! – korholt és hangjából éreztem az elfojtott feszültséget.

-                     Ha az elmúlt két évben tartottad volna velem a kapcsolatot, érdekelt volna, hogy mi van velem, nem csak az újságokból akartad megtudni, akkor te lettél volna az első akivel közlöm. De mivel alig beszéltünk és elhanyagoltál, ne vedd a szívedre a dolgot! – jegyeztem meg gúnyosan, tudva hogy ezzel vérig sértem a beszélgetőpartnerem. Nem tehettem róla, egyszerűen kicsúszott a számon, de rögtön meg is bántam az egészet.  

-                     Ha… - szipogta, mire nagyon megijedtem, messzebbre mentem el, mint gondoltam. Már a bocsánatkérésen és a kiengesztelésen gondolkoztam, mikor folytatta.– Ha én is érdekeltem volna téged, akkor tudnál arról, hogy kismama vagyok…