1.évad 22.fejezet

Good morning!Meghoztam a 22.fejezetet!Először alig akartam hinni a szememnek mikor megláttam a 14 ismétlem, 14 feliratkozót!Te jó ég,lehet hogy nem kéne abbahagynom, tekintve a 10 igen szavazatra a blog sorsát tekintően!Ezer millió köszönet a bátorításokért és kedves szavakért, nem is beszélve a díjakról amiket küldtetek! :'))) Nem gondoltam volna hogy az első blogom ekkora nézettségnek fog örvendeni,komolyan!Oké,most már ideje lenne befognom! Még annyit,hogy ez a rész nem lett olyan hosszú,viszont más szereplő szemszögéből lesz, szóval remélem tetszeni fog...


Hope szemszöge

- Hányszor mondjam még? Kopj le! – vágtam egy eléggé barátkozós csávóhoz, aki egész este azzal zaklatott, hogy vegyem le a ruhám. Persze, majd fogom magam és Zayn buliján nekiállok vetkőzni! Csakis azért nem pofoztam fel a csávót, mert Perrie felvilágosított, Ő nem más, mint a születésnaposunk tizenöt éves unokatestvére. – Van más lány is, akit zaklathatsz!

- De nem olyan szépek, mint te! Nem fájt mikor leestél a mennyországból? – kérdezte elővéve a „sármos” mosolyát, ami a fogszabályzóba akadt saláta darabok miatt nem nyerte el senki tetszését.

- Na, most hagyod abba! – szóltam rá kissé élesen és elkaptam a mellettem elhaladó Alex karját. – Remélem örököltél valamit a nővéred határozottságából és eszéből! Hogy tudnám lekoptatni ezt a csávót finoman, mert Zayn unokatesója? – kérdeztem tőle suttogva.

- Add meg neki, amit akar, aztán húzz el onnan! – vonta meg a vállát, majd a süteményes asztalnak szegezte minden tekintetét.

- Nem örököltél semmit Tess-től! Max a külső adottságaidat! – mondtam egy fintorral kísérve. Jobbnak láttam, ha odébb állok, Alex szeme lyukat szúrt rajtam.

Megkerültem az asztalt és nekiláttam megkeresni a táncoló beszélgető emberek közt életem párját. Átvágtam néhány táncoló közt, akik morogva fejezték ki nem tetszésüket, és megpillantottam Niall-t és Holly-t, amint elmélyülten nyalták-falták egymást a terem egyik távoli sarkában.

-          Na mizu skacok? – huppantam le Niall mellé és lerúgtam a lábamról a fekete magas sarkúm. A pár olyan gyorsan  rebbent szét, mint a pillangók.

-          Hope, a szívbajt hoztad rám! – kapkodta a levegőt Holly. –Muszáj mindig megijeszteni?

-          Szia VS! - bokszolt vállba egy széles mosoly kíséretében Niall.

-          VS? Mi van? – értetlenkedtem,majd leesett és nagyot koppant. – Holly Hills, mit csináltál? Kértem, hogy maradjon titok!

-          Hihi - nevetett zavartan a szőke lány és az arca enyhe piros színbe váltott át. – Ne haragudj, én csak...Tudom,tudom néha sokat beszélek,de tényleg nem akartam rosszat! Kicsúszott a számon! Meg tudsz bocsájtani? – nézett rám könyörgően, azokkal a kék szemekkel.

-          Nem is tudom… tekintve arra, hogy már szinte a fél banda tudja, és hogy Louis ki fog akadni, ha megtudja…- morfondíroztam el. A szavaim nem épp a várt hatást keltették, ugyanis Holly szemében megjelentek az első könnycseppek. – Nehogy nekem itt elkezdj sírni!Megbocsájtok, csak hagyd abba!

-          Úgy megijedtem! – szipogta a lány, arcát Niall nyakába fúrta.

-          Miért is? – kérdeztem szemöldököm felvonva.

-          Az utóbbi időkben elég sok mindenen ment keresztül – fogott bele Niall a magyarázatba a barátnője haját simogatva. – A szülei kiakadtak Dave esete miatt, alig engedik el otthonról, kivéve, ha suliba megy. Fél, hogy elvesztheti a barátait, mert nem szentel rájuk elegendő időt. Mellesleg anyukájával állandóan veszekszik a továbbtanulás miatt, mert nem akar abba a főiskolába menni, amit a szülei javasolnak. A hab a tortán, a koncertek és turnék miatt nem tudunk sok időt együtt tölteni…

-          Tyű – füttyentettem és barátságosan megpaskoltam Holly karját. – Ne haragudj rám, amiért úgy rád ripakodtam, csak felbosszantottak! Ígérem, többé nem fordul elő!

-          Rendben! – dörzsölgette a szemét Holly, majd egy mosoly terült szét az arcán ahogy mogém nézett. – Azt hiszem a herceged megtalált!

Hátrafordultam és azonnal megjelent az arcomon a mosoly. Louis ott állt a táncparkett szélén,kék szemét le sem véve rólam. Az elmaradhatatlan kék csíkos póló- piros gatya együttest viselte, kezeit pedig hátul összekulcsolta. Felpattantam a kanapéról és a nyakába vetettem magam.

-          Szia, szépségem! – simította meg az arcom. – Hoztam neked valamit.

-          Louis, tudod, hogy allergiás vagyok a… - ráztam a fejem de elakadt a szavam mikor előhúzta az „ajándékom” a háta mögül. A legtöbb lány rózsát esetleg csokit kap a barátjától,de én nem közéjük tartozom. Nem hiszem hogy sokan mondhatják el magukról hogy a barátjuk saját készítésű barna.. izét kapott.

-          Köszi! Tulajdonképpen ez micsoda? – nyúltam a puha szövethez.

-          Tádám! - emelte fel vigyorogva a barna kötött rongy (?) vagy legalább is annak nézett ki. – Saját kezűleg készítettem neked egy menő öreg mamikánál! Remélem tetszik!

-          Persze! – erőltettem mosolyt az arcomra. – Bármi is ez.

-          Ez egy pulóver, nézd! – húzta át a fejemen. – Nagyon kis csini vagy és nem fogsz megfázni!

-          Köszönöm – nevettem el magam, ahogy magamra néztem. Hát hogy is mondjam, eléggé érdekesen festett a fekete koktélruhámon egy barna hosszú ujjú macikkal díszített anyag,de a szándék a lényeg. – Szeretlek!

-          Én is, Hope – suttogta és megcsókolt.

-          Öhm izé, bocsi! – zavart meg minket Harry. Na ő is pont a legjobbkor tud zavarni! – Nem láttátok Kat-et?

-          A-a – rázta meg a fejét Tommo. –Jut eszembe,ha megtalálod, mondd meg neki, hogy még visszakapja!

-          Mondanom kell valamit! – hadartam, mikor Harry eltűnt a táncolók gyűrűjében. Már több napja nem aludtam, éjszakánként azon rágódtam,mit fog szólni hozzá és eldöntöttem nem fogja megtudni. De ha Kat és Holly is mindent elmond a barátjuknak, akkor én is. – Kaptam egy szerződést!

-          Hát ez remek! – mondta boldogan, s újra megcsókolt. – Büszke vagyok rád!

-          Várj! – toltam el magamtól egy kicsit. – Azt nem mondtam, hogy kitől! Ki fogsz akadni,de a Victoria’s Secret kért fel! És mivel már szinte mindenki tudja..

-          Szóval nem nekem mondtad el először? – ráncolta össze homlokát és hátralépett. – Miért?

-          Mert… mert féltem attól hogyan fogsz reagálni! Arra számítottam, hogy viccet csinálsz belőle és nagyon kiakadsz.

-          Viccet csinálni? Komoly dolgokból nem szoktam – közölte duzzogva.

-          Volt már rá példa! – mutattam rá.

-          Jó lehet, de kiakadni nem szoktam csak úgy! – vágott vissza, magára vonva a körülöttünk lévők figyelmét. – Kivéve, ha nem találok reggelente mást az ágyamban, csak egy cetlit tőled hogy „ide” vagy „ide utaztam” felirattal. Egy héten,ha egyszer látlak, a többi napon nem az, hogy egy országban, hanem egy kontinensen sem vagyunk! De ez bizonyára téged nem zavar, mert sosem látlak sírni vagy szomorúnak emiatt!Biztos az utazásaid során találkoztál egy-két modell sráccal, aki megvigasztalt!

-          Tessék, te azt hiszed, megcsallak? – gurultam dühbe immár én is. – Nem tettem ilyet ésnem is fogok, bízz bennem! Kérlek, higgy  már nekem,csak az igazat mondom!

-          Már nem tudom, hogy bízzak e benned! – szólt halkan, merev arccal s ott hagyott.

Életemben többször hagytak magamra. Először az apám,aki mikor négy éves voltam elhagyta anyát s vele együtt engem is. Hat éves voltam, mikor nagymamámat elvitte egy súlyos szívroham. Azt hittem, többé nem érzem majd üresnek és elveszettnek magam,ezért is mentem olyan nehezen bele ebbe a kapcsolatba, mert féltem. A boldogság olyan hamar elillant, amilyen gyorsan jött,s az elmúlt Louis-val töltött pillanatok örömeit átvette az ismerős érzés. Megint magamra hagytak.

Kirohantam a hóesésbe, nem zavart, hogy a cipőm bent felejtettem, s fogtam magamnak egy taxit.Küldtem egy sms-t anyának, hogy hamarosan találkozunk.

-          Hova parancsol? –kérdezte a taxi sofőr cigijét rágcsálva.

-          A reptérre, az első Franciaországba tartó géphez – suttogtam és könnyeim úgy hullottak le,mint a kint zuhogó hóeső.