2. évad 12. fejezet

Halihó! Egy kis késéssel meghoztam a következő fejezetet, ami a vártnál hosszabbra sikeredett, de így nyáron az olvasók száma és gép előtt töltött ideje is lecsökkent, úgyhogy nem töltök fel minden héten új részt! A következő fejezet, nos, majd kész lesz...valamikor. Komizzatok, pipáljatok! ;)

Ajánlott zene: - Forever young

- Tejet? – kínálta fel előzékenyen Mr. Hathaway a kicsi porcelán kancsót, miután teát töltöttem a virágmintás porcelán csészébe. Megráztam a fejem egy halvány mosoly kíséretében és a gőzölgő folyadékban egy kanállal felkavartam a cukrot. Nem is tudom mióta nem ittam a teát tejjel, Amerikában először meglepődtek rajta, de később már azon kaptam magam, hogy én sem követem a régi angol szokást.

Lassan szürcsölgetve a csésze tartalmát szemügyre vettem Max otthonát. Az étkező, ahol hármasban teáztunk, nappaliként is szolgált a kicsi lakásban. A kopottas, barna bútorokon és az idők során a divatosból unalmassá váló fa hatású falburkolatot nem esztétikus tájképek, hanem különböző sportolók poszterei díszítették. Az egész házon érződött, hogy csak egy személy lakik benne, mert a ruhadarabok szanaszét hevertek a nappaliban, a konyhában és szerintem még a kamrában is. Hiába, az agglegény hozzászokott ahhoz, hogy egyedül van, nincs egy nő aki rendbe tegye a dolgait, néhanapján elmosogasson és főzzön rá. Talán Susan néni lett volna az? Azóta nem talált senkit?

Gyanúm beigazolódott, amikor az egyik szekrény fiókjából előhalászott egy poros fényképalbumot, a bordó borítójától megszabadulva a könyv újszerű volt, pedig Mr. Hathaway állítása szerint legalább tizenöt éves. Óvatosan lapozgatni kezdte, hogy a fényképek ne sérüljenek, végül az oldalszámok negyede átlapozása után felénk fordította. Az első, amit megpillantottam Susan néni fiatalkori énje, lehetett olyan tizenhét éves és egy gitárt fog a kezében. Az emlékkönyvben helyet kapott az összes albumának a borítója, néhány kép a fiatalkori Max-el. Ha a férfi nem mondja, hogy az ott ő volt a keresztanyukámmal, rá sem ismernék. Fekete-fehér fotó, minimum húsz évvel ezelőtt készült, Susan-ra is csak azért ismertem rá, mert annyi képet láttam róla akkoriban.

- Itt éppen a egy randink után ül a Temze partján! – mutatott az egyik ábrára Mr. Hathaway melankolikusan elmerengve. – Micsoda randi volt! Az első fizetésemből elmentem vacsorázni vele és természetesen a legdrágább fogást kérte, ami túl sokba került. Azért, hogy ne égjek be Susan előtt megbeszéltem az étterem vezetőjével, hogy másnap ledolgozom az árát. Akkoriban még tudtam ilyet csinálni! – nevetett fel az emlék hatására, s Liam is elmosolyodott. Én csak néztem a férfit és próbáltam őt elképzelni a keresztanyám mellett. Mi lett volna ha feleségül veszi és ő lesz az amolyan „pótapánk”? Azt hiszem meg tudtam volna békélni a gondolattal, igazán rendes fickónak tűnik. – Utána elmentünk sétálni és amíg csendesen ücsörgött a ballonkabátjában, én titokban lefotóztam, mert egy idő után megutálta, hogy folyton fényképezem. Hiába, gyönyörű volt.

- Mégis, hány fotót készítettél róla? – kérdezte Liam és a könyv hátralévő háromnegyed részére bökött.

- Már csak róla vannak fényképek – vallotta be a férfi és gyorsabb tempóra fogta a lapozást, míg az utolsó oldalhoz nem ért. Akkor felpillantott ránk és szégyenlősen elmosolyodott. – Ezen az oldalon azonban ti is helyet kaptatok. Nézzétek! – fordította felénk az albumot, mi pedig előredőltünk, hogy jobban szemügyre vehessük.

A lap közepéről, egymástól egyenlő távolságban egymástól,  két kisgyerek nézett vissza ránk. Az egyik képen Liam ül, egy homokozó vödörrel a fején és hatalmas mosollyal vigyorog a kamerába, lehetett olyan hat- hét év körül. A másik oldalon a saját gyerekkori énem köszönt vissza rám, az akkor még rövid göndör hajam égnek áll és egy kéz látszik a fotó sarkában, amint egy fésűvel közeledik.

-  Úristen, de rég volt!- nevetett fel a legjobb barátom a saját arcát tanulmányozva. – Ezek a képek akkor készülhettek, mikor… - mondta, de nem bírta folytatni a mondatot, s a fejét lehajtotta.

-  Mielőtt Susan néni elment volna – fejeztem be helyette a mondandóját, majd biztatóan megsimogattam a hátát. – Hihetetlen, hogy mennyi képe van a keresztanyánkról Mr. Hathaway! – fordultam a férfihez, aki felkapta a fejét az egyik fotóról. – Kár, hogy akkor nem ismertük!

-  Szólíts csak nyugodtan Max-nek! – legyintett a férfi a magázásomra. – Ami pedig azt illeti, épp egy vacsorát akartunk összehozni veletek és a szüleitekkel, hogy bemutasson a családnak. Akkoriban azt terveztem, hogy azon az összejövetelen meg is kérem a kezét, csak hát…

-  Nem jött össze – fejeztem be a férfi helyett keserűen a mondatot és a bánatos arcáról elkaptam a tekintetemet és felhajtottam a gőzölgő teát.

Égette a nyelvemet, de nem számított, legalább elterelte a figyelmemet és a pár könnycseppet nemcsak a fájdalom okozta, hanem a letargia is. Nem mertem egyik társam szemébe nézni, túlságosan tartottam attól, hogy az arcukon tükröződő érzelmek hasonlóak az enyémhez. A köztünk lévő csend kezdett kínossá válni, de egyikőjük sem szólalt meg, ahogy én sem. Az izzadó tenyeremet a szoknyámba dörzsöltem és átvetettem egyik lábamat a másikon, hogy kényelmes legyen számomra az ülőhelyzet.

A némaságnak a táskámban megszólaló telefonom hangja vetett véget és Bruno Mars egyik számának akkordjai olyankor csendültek fel, mikor a drága menedzserem hív. Kapkodva kotorászni kezdtem a táskámban, mert a mellettem ülő Liam is elkezdett mocorogni, úgy látszik feltűnt neki, hogy mennyit bénázok egy egyszerű cipzár elhúzásával. A batyum tartalma nem csupán a telefonomból állt, hanem zsebkendő, töltő, füzet, tolltartó, slusszkulcs, pénztárca, lakáskulcs, egy palack víz, rágó, még egy telefon, határidőnapló, forgatókönyv, autogramkártya, körömcsipesz, fésű, egy kisebb neszesszer, parfüm és könyv is lapult a táska mélyén.

-  Bocsánat! – kértem elnézést az asztalnál ülőktől és miután kihalásztam a készüléket kisiettem, hogy ne zavarjam az elmélkedésüket. A kicsi, bordó, kopott tapétás előszobában megálltam és leültem az emeletre vezető lépcsősor első fokára. – Szia Car… - szóltam bele a készülékbe miután fogadtam a hívást, de mielőtt még befejezhettem volna a mondanivalómat, a lány közbevágott.

-  Ne haragudj Kat, hogy pont most zavarlak, de van egy kis gond! – hadarta Caroline és ahhoz hogy megértsem a mondanivalóját, nagyon oda kellett figyelnem minden egyes szavára. – Szóval, nemrég felhívtak a kórházból, mert ugye nem adtam meg az új telefonszámodat elérhetőségként. Emlékszem a múltkor szóltál, hogy megint zaklattak és cseréltünk kártyát. A kórházból hívtak, az anyukád miatt, megint ivott, de rendesen. Senki sem tudtja az okát, még Mr. Rodriguez sem.

-  Micsoda? – kérdeztem a sokktól nagy sokára és átpörgettem az összes lehetőséget a szemem előtt. – Ez hogy lehet? A kis Kourtney már két hetes, otthon van anyával. Többször meglátogattam őket és anyu nem volt furcsa, csak egy kicsit fáradt volt, de ebben az állapotban az természetes.

-  Az természetes, hogy kimerült és kicsit ingerlékeny, de az már baj, ha hullarészegre issza magát a reggeli órákban. A szomszédok hívták fel Mr. Rodriguezt, aki boltban volt, hogy a gyereke anyja dalolászik, káromkodik, és a kicsi üvölt a bölcsőben. Az anyukád kikezdett pár szomszéddal, sörösüvegeket dobált le a tetőről és a következő már a kuka lett volna, ha martin nem bukkan fel . Szerencse, hogy senkinek sem esett baja. De, most… - magyarázta a lány, majd mikor elbizonytalanodott a hangja el is hallgatott.

-  Hol van? A kórházban vagy a rendőrségen? – tudakoltam és ismét magával ragadott az a régi érzés, amikor mindez számomra nem okozott rémületet, mert olyan megszokott események voltak. Most azonban, hogy nem csak magáról, hanem a kislányáról is kéne gondoskodnia elragadott a düh. Egy gyerek életét már tönkre tette, nem kéne egy másikét is.

-  A kórházban van, gyomormosáson és egy-két napig bent tartják majd.. – mesélte Care, mire ösztönösen a szememet forgattam. – Mr. Rodriguez totál kiakadt, hogy az a nő, akit szeret ilyet műveljen, mikor annyira boldogok. nem képes elhinni, hogy úgy viselkedett, mint egy tini, csalódott benne. Azt mondta át kell gondolnia most a helyzetüket, az a pár nap míg megfigyelik édesanyádat elég idő lesz arra. Arra kért, vagyis téged arra megkért hogy vigyázz egy kicsit a húgodra, hiszen te vagy a nővére.

-  Hol van most a húgom? – kérdeztem azonnal és magamban imádkoztam, hogy ne a kórházban vagy valami bébiszitternél. – Ugye jól van?

-  Igen, azaz hogy nem, vagyis… - habogott össze- vissza, éreztem a hangjában, hogy valami nagyon nincs rendben. – Igazából, mivel te nem vagy itthon ezért nálam hagyta Kourtney-t az apja, de tudod mennyire szerencsétlen vagyok a gyerekekkel! – vallotta be a lány és a háttérből, mintha a húgom is meg akarná erősíteni a szavait, gyereksírás hangzott fel. - Itt ülök a szállodában, az egyik takarítónő próbálja lenyugtatni,mert amint a kezembe vettem elkezdett bőgni. Megérezte rajtam a félelmet, biztos ezért tört el nála a mécses!

-  Az csak a kutyáknál van! -  nyugtattam meg az egyre kétségbeesettebb lányt. – Megnézted, hogy tiszta e a pelenkája? Kapott enni?

-  Izé, próbáltam neki adni kakaót, de nem kérte. Pedig a gyerekeknél állítólag mindig beválik! – sopánkodott a menedzserem, én pedig a helyzet ellenére is elnevettem magam.

-  Care, a kakaó jó a gyerekeknél, akik nem két hetesek! – javítottam ki a lányt, mire a vonal másik végéből csak Caroline szitkozódását hallottam. – Hiába az a sok diploma, ha egy ilyen egyszerű dolog nem megy!Figyelj, kibírod még egy kicsit? Hazafelé bő másfél óra az út! Anya lakásán biztos van neki tej és lehetőleg pelenkát is cserélj neki!Sietek haza!

-  Hé, nehogy már haza gyere! – kiáltott rám, majd ismét halkra fogta a hangját,mert a húgom megint rázendített. - Valahogy majd megoldom, csak pelenkát ne kelljen cseréljek!Pfuj!

-  Sietek, ígérem! – jelentettem ki és még mielőtt akadékoskodhatott volna, letettem a telefont.

Feltápászkodtam a lépcsőről és visszamentem a nappaliba, ahol a hangulat már sokkal oldottab volt. Kiderült, hogy Max is nagy animációs film rajongó és Liam-nek megmutatta az összes régi képregényét is. Emlékszem, mikor a legjobb barátom kisgyerek volt ő is gyűjtötte az újságokat és most „nagy gyerekként” az igazi ritka példányok foglalkoztatják. Amint beléptem, mind a ketten felpillantottak az egyik Pókemberes magazinból.

-          Elnézést Mr. Hathaway…akarom mondani Max, - javítottam ki magam mikor a férfi „csúnyán” nézett rám. – Sajnálom, hogy eddig zavartam, de most már mennem kell! Liam, beszélhetnénk egy pillanatra? – intettem az előszoba felé, mire a srác vette a lapot és követett a lépcsőig.

-          Mi a baj? – nézett rám felvont szemöldökkel és tekintetével az arcomat fürkészte. – Valami gond van?

Röviden elmeséltem neki a telefonbeszélgetésünket Care-rel, beavattam hogy mi történt anyával, ami nem lepte meg. Az arckifejezése fokozatosan komorabb lett, s amikor ahhoz a mondathoz értem, mely szerint haza megyek vonattal vagy busszal ma este a fejét rázta.

-  A tömegközlekedés ebben az időpontban lassú, ki tudja mikor jönnek a járatok – rázta a fejét hevesen és tudtam, hogy már nem fogom meggyőzni arról, hogy egyedül menjek vissza Londonba. - Nem, hazaviszlek, pakolj össze!

-  Liam, ne szórakozz, otthon akartál aludni a szüleidnél! Olyan régen találkoztál velük! - szálltam szembe az akaratával ellentmondást nem tűrő hangon. – Itt maradsz én meg felszállom az első vonatra, ami Londonba megy! Caroline addig elintézi a dolgot, vagyis remélem…

-  Elnézést fiatalok, hogy hallgatóztam – lépett be sajnálkozó arccal az előszobába Max. – Nem akartam fülelni, de kicsit vékonyak a falak! Ha jól hallottam még ma este vissza szeretnél jutni Londonba, igaz Kat? Liam pedig úgy tervezte, hogy a városban marad a szüleivel. Én segíthetek! Ha nem bánod kislány, elfuvarozlak a fővárosba.

-  Ugyan Mr…Max! -  legyintettem az ajánlatára, ami igazán rendes volt tőle. Nem akartam az éjszaka kellős közepén elrángatni a férfit otthonról. – Nagyon kedves vagy, de ne fáradj, majd megoldom!

-  Hadd segítsek! Ha annak idején másképp alakultak volna a dolgok, lehet hogy most a keresztapád lennék és akkor nem utasítanál vissza – mutatott rá a férfi és magamban elkönyveltem, hogy van a szavaiban valami. – Maximum másfél óra és ott vagy, én pedig másodállásban sofőr vagyok, szóval amiatt, hogy nem bírnám végigvezetni az utat, ne aggódj!Nos?

-  Rendben, menjünk! – egyeztem bele.

* * *

- Itt jobbra! – utasítottam Max-et, amint egy kereszteződéshez értünk a főváros egyik legforgalmasabb utcáján, ami még a hajnali órákban is életteli volt. A hotel, ahol megszálltunk már csupán két utcányira volt, legalábbis a telefonom térképe azt jelezte. Hála Max-nek az utat gyorsan megtettük, betartotta a sebességhatárt, de kisebb mellékutakon begyorsított és így rekordidő alatt visszaértem a városba. Út közben folyamatosan üzenetet váltottunk Care-rel, akinek egy ideig sikerült lenyugtatnia Kourtney-t, majd alig öt perce üzent, hogy a húgom ismét bömböl. – Már csak 800 méter a célig! – utánoztam a GPS monoton beszédstílusát, mire a férfi felnevetett. Ezalatt a rövid óra alatt igazán jót beszélgettünk, főleg filmekről, a szenvedélyemről, de szóba került az utazás, az életem és ő is mesélt a családjáról. Szomorúan hallottam, hogy azóta sem sikerült Susan nénihez hasonló nőt találnia.

- Meg is érkeztünk! – szólalt meg a férfi, amikor leállította az autó motorját a szálloda előtt. Az épület magas, sárga alakja jól kivehető volt, hála a sok reflektorfénynek. A szálloda előtt álló öltönyös őr elénk sietett és miután intettem neki egyet, felismert és segített kiszállni a kocsiból. Negyvenes éveiben járhatott, barna bőrét kiemelte az egyenruha fehér inge és az arcszőrzete gondosan volt megnyírva. Jól emlékeztem a nevére, s ebben a névtábláján virító Alexander Burrage felirat biztosított.

- Csak holnapra vártuk az érkezését, Miss Willows – mondta az alkalmazott és segített kivenni a csomagtartóból a bőröndömet.

- Igen, tudom, de valami közbe jött – tértem ki a pontos válasz elől. – Lehetséges, hogy ma etére kivegyek még egy szobát ennek az úriembernek? – mutattam Max-re, aki felkapta a fejét és hevesen tiltakozni akart a nagylelkűségemre, de belefojtottam a szót. – Nem szeretném, ha most , ilyen későn indulna haza.

- Azt hiszem megoldható – mosolygott rám Mr. Burrage és felkapta a bőröndömet. – Kövessenek kérem!

Az alkalmazott maga előtt terelve minket bevezetett a hotel díszes előcsarnokába, ahol a padló márványból készült és az oszlopok anyaga is hasonló volt. A terem még most is ragyogott, hála a rengeteg csillárnak, ami megvilágította. A kényelmes bőrfotelek és a hozzájuk tartozó asztaloknál senki sem foglalt helyet, minden vendég valószínűleg az igazak álmát aludta vagy épp a várost járta szórakozóhely után kutatva. Követtük Alexandert a recepciós pulthoz, ahol egy idős, őszülő hajú férfi barátságosan fogadott minket. A szoba foglalás gyorsan lezajlott és alig negyed óra múlva Max kíséretében folytattam az utamat a liftek felé. A férfi egy emelettel lejjebb kapott egy kényelmes szobát és nem győzött hálálkodni.

-  Max, elég! – emeltem fel a kezem kissé türelmetlenül, mikor legalább századszor hagyta el a száját a köszönöm szó. A felvonó megállt és a liftajtó kinyílt, de a férfi még mindig hálálkodott, holott már ki kellett volna szállnia. – Elfuvarozott éjnek idején Londonba, én pedig foglaltam egy szobát, hogy kialudja magát. Szerintem ez korrekt, nem tartozik semmivel érte, én köszönöm a nagylelkűségét!Viszont most már tényleg mennem kell, elnézést! – toltam ki finoman az ajtón Max-et, mire a férfi integetve elköszönt tőlem, széles mosollyal az arcán.

-   Csakhogy itt vagy! – támadott le szinte azonnal a menedzserem, amint beléptem a lakosztályunk ajtaján. Caroline melegítőben, összekuszált hajjal és észrevettem a ruháján egy sárga foltot, valamint a fehér pólóján valami barna trutyit, aminek az eredetére nem voltam kíváncsi. A nappaliból gyereksírás és a tv üvöltése szűrődött ki, nem csoda hogy a húgom nem bír elaludni. –Nem bírok vele! Amint megetettem elhallgatott, felemeltem, mert a filmekben mindig azt csinálják és lehányt. Aztán ezzel, – emelte fel az előszoba asztalról egy harapófogót, amit fogalmam sincs honnan szerzett. – kicseréltem a pelenkáját, de annak a vacaknak elszakadt az alja és ez… – mutatott undorodva a barna foltra,ami bűzlött. – Ne akard tudni micsoda!

-  Honnan szereztél harapófogót? – szaladt fel a szemöldököm a homlokom közepére. – Ne csodálkozz ha sír a gyerek! Még én is megijednék ha egy szerszámmal közelítenél felém! Egyáltalán mire kellett?

-  A pelenkázáshoz! Nem érek hozzá egy pelenkához, semmi pénzért! – rázta a fejét a gondolattól undorodva Care. – Kértem a portástól egy szárszámos ládát, bár kissé furán nézett amikor azt mondtam hogy nem szerelni akarok, hanem pelenkázni… - tűnődött el egy pillanatra a lány, majd megrázva a fejét visszatért a jelenbe. – Kérlek, csinálj vele valamit, nem találtam rajta a kikapcsoló gombot! Addig elmegyek lefürdeni és kidobni ezt a felsőt!

-  Menj! – nevettem a fejemet rázva a bénázására és beléptem a nappaliba, ahol szörnyű rendetlenség fogadott.

Párnák és takarók szétdobálva, a menedzserem papírjai a földön hevertek, a laptop egy babákról szóló honlapot mutatott, a tévében valami gyerekmese szólt. A dohányzó asztalon különböző főzelékek, tejesüvegek, cumisüveg és cumik hevertek. A kanapén egy párnákkal elbarikádozott helyen egy babahordozóban feküdt a húgom. Arca a sírástól piros lett és a grimasza máskor aranyos lett volna, most viszont egyáltalán nem volt megnyugtató. Rózsaszínű bodyja ételfoltos lett és a lábaival olyan hevesen rúgkapált, hogy azt hittem szétszakad a ruha rajta.

Odasiettem és leültem mellé a kanapéra, majd kivettem a helyéről és a karomban ringatni kezdtem. Kourtney fokozatosan  kezdett megnyugodni, odaadtam neki a cumit és halkan dúdolgattam neki. A tv-t kikapcsoltam, hogy a hangok ne zavarják az alvásban a fáradt babát. Fogalmam sincs Care, hogy lehet ilyen béna a kicsikkel. Oké, az egy dolog, hogy a tíz évnél fiatalabb gyerekek valahogy nem igazán kedvelik, talán mert hajlamos arra, hogy felnőttként kezelje őket. Ha egyszer anya lesz… bébiszittert kell fogadni az biztos.

-  Végre elhallgatott az a bőgő masina! – lépett ki a fürdőszobából elégedett kiáltással Care, aki immár átöltözött a pizsamájába. A lány egyetlen dologgal nem számolt, hogy a hangja felébreszti a húgomat. – Jaj, ne, ne, ne! – tapasztotta a menedzserem a fülére a kezét, amint Kourtney ismét belekezdett a sírásba. – Kapcsold ki!

-  Nincs rajta gomb, ez egy gyerek! – üvöltöttem túlkiabálva a baba sírását. – Hozd a cumisüvegét vagy valami játékot!

-  MI? – ordította, mert nem hallotta a sírástól és a fülére tapasztott kezétől. – Vigyek süveget és árnyékot?

-  Neeem! – kiáltottam vissza és az egyik kezemmel az asztal felé mutogattam hevesen.

-  Micsoda? – kiáltotta értetlen fejjel a menedzserem,mire a homlokomra csaptam a kezemmel. Szinte fájt, hogy Care ennyire érthetetlen és ügyetlen ha a gyerekekről van szó, hiszen általában annyira logikusan gondolkozik.

A nagy kiabálásban észre sem vettük, hogy valaki belépett a lakosztályba. Annyira lekötötte a figyelmünket egymás szavainak megértése, hogy a kíváncsi Mr. Burt, a liftkezelő Care mögött áll. A férfi óvatosan megkocogtatta a lány vállát, mire Caroline ijedten visítva vágta magát a kanapéra. Kourtney megrémisztette a sikoly, ezért  kislány is bömbölni kezdett, ismét.

-  Mr. Burt! – mászott ki a párnák közül a menedzserem és kérdőn nézett a férfira. – Miért kellett így megijesztenie? Kis híján halálra rémültem!

-  Elnézést kisasszony! – szabadkozott a liftkezelő és védekezően maga elő tette a kezeit. - Kiabálásokat hallottam és meg akartam nézni, hogy minden rendben van e.

-  A húgomat rám bízták és fogalmam sincs, hogy tudnám lenyugtatni – vallottam be az eseményeket és úgy látszott Mr. Burt megnyugodott. Biztos azt hitte, hogy a szeretett szállodájába eljött a Kaszás. – Van gyereke? – kérdeztem, ugyanis felrémlett bennem egy ötlet. Bizonyára az ötvenes éveiben járó férfi büszkélkedhet gyerekekkel, netalántán unokákkal és abban reménykedtem, hogy segít nekünk.

-  Kell még egy? – kérdezte Care ideges nevetéssel a hangjában és a kezemben lévő Kourtney-ra mutatott. – Nem eszik sokat, a pelenka mindig tele van és nincs rajta kikapcsoló gomb. De azért ingyen van!

-  Care! – szóltam rá a lányra és megdobtam az első kezem ügyébe kerülő tárggyal, ami nem a húgom volt, hanem egy párna a lány legnagyobb szerencséjére. – Kourt a húgom!

-  Ja, persze, bocsi – kért elnézést a lány és a fejét dörzsölgette, ahol a párna érte. – Ha érdekli az ajánlat, keressen meg! – suttogta még oda az alkalmazottnak, mire a szememet forgattam.

-  Jöjjenek csak!  - vezetett minket az egyik szobába Mr. Burt egy elnéző mosollyal az arcán.

Hála az idősödő férfinak, a kislányt hamar sikerült lenyugtatni és egy fél óra múlva már az igazak álmát aludta. Felvilágosított minket – főként a mellettem álló lányt – hogy mit nem szabad csinálni egy gyerekkel. Care szinte az összes ne tedd! szabályt megszegte és egy idő után már szégyenkezve lesütötte a szemét. Magára hagytuk Kourtney-t, A liftkezelő elmondta , hogy mit hogyan kell csinálni, a menedzserem megnyugtatására még el is mesélt egy-két történetet a bakijai közül, mikor a gyerekei még kicsik voltak. Hárman rendet raktunk a lakosztályban és hajnali három körül Mr. Burt is elbúcsúzott. Mielőtt elaludtam volna, megfogadtam, hogy Care-re sosem fogom rábízni a gyerekeim.

Reggel nyolckor az ébresztőórám hangjára keltem, hasogató fejfájással. A csörömpölő készüléket nemes egyszerűséggel lelöktem az éjjeliszekrényről, mire hangos puffanással földet ért, de tovább már nem szólt a zene. A puha párnák között azon gondolkoztam, hogy mi fog rám várni aznap. Egy gyereksírás ébresztett rá, hogy a tegnap este megtörténtek igazak és a húgom a mellettem lévő szobában van.

Kiugrottam az ágyból és a álmosan átcsoszogtam a másik szobába egy cumisüveggel a kezemben. Útközben eszembe sem jutott tükörbe nézni, nem voltam kíváncsi az álmatlanságtól feldagadt szemeimre és a horrorisztikus arcomra. Ha most lekapna valamelyik fotós, megkérdőjelezhetnék hogy tényleg Kat Willows vagyok e.

-  Haaaj, de álmos vagyok! – lépett be a vendégszobába, ahol a húgom aludt Care, majd amikor meglátta az arcom, meglepetten felsikkantott. – Látom te sem aludtál valami sokat!

-  Sokat? – kérdeztem vissza, miközben etettem Kourtney-t a cumisüvegből. – Egyáltalán semmit! Ma ugye nincs sok programunk?

-  Öhm, hát, azt azért nem mondanám… - túrt bele a rövid hajába a menedzserem, majd előhalászta valahonnan a jegyzetfüzetet. Már meg sem kérdezem, hogy a pizsamájában hol tárolta eddig, illetve hogy a notesszel is alszik e. – Délelőtt interjú és egy sajtótájékoztató, illetve lesz egy fotózásod is. Délután csak a forgatás befejező jeleneteit veszitek fel.

-  El tudnád intézni, hogy szabad legyek egy órára? – néztem esdekelve Caroline-ra, mire kétkedve nézett rám a lány. – Van egy ötletem, hogy ki segíthetne a kicsivel!

* * *

Remegő kezekkel koppintottam kettőt az ajtón, majd Care felé küldtem egy óvatos mosolyt és hátraléptem. Igaz, hogy tegnap már jártam itt, de mégis, az emlékek miatt nehéz visszajönni ide. Nem miatta vagyok gyenge és bátortalan, nem tud érdekelni; viszont az a régi élet, aminek egy perc alatt végett vetettem még mindig bánt. Hiányzik a légkör és a társaság, ami többé már soha nem lesz együtt. Tinédzserként jó volt együtt élni a legjobb barátaimmal, sosem voltam egyedül és mindig segített valaki ha gondom volt. Az üresen kongó new york-i vagy  los angeles-i lakásom igaz, hogy ennek az otthonnak a kétszerese, rengeteg szoba áll a rendelkezésemre. Mégis esténként, mikor egyedül alszom el, senki nem kelt fel a hajnali órákban azért hogy kimenjünk a teraszra üvöltözni – igen, ez tipikus Lou-s ötlet – vagy összeüljünk a nappaliban forró csokizni és filmet nézni. Nincs senki, akinek a horkolása miatt ne tudnék elaludni vagy reggelente sem bukok fel más széthagyott cuccaiban, csak a sajátomban.

-  KitKat! – üvöltötte torkaszakadtából Louis, ahogy meglátott az ajtóban. Tommo-nak hála a húgom felriadt az álmából és hangosan bömbölni kezdett. – Jé, egy gyerek! – kiáltotta a srác, mire a sírás csak még hangosabb lett.

-  Tomlinson! – szóltam rá és vállba böktem, amiért felébresztette Kourtney-t. – Most miattad felkelt a kicsi!

-  Liam-et hol hagytad? Áááá, egy baba! De aranyos! Gugyulubugyulu, kicsike! – kezdett el gügyörészni a vállát fogdosva Louis, de a testvéremnek nem igazán jött be. Ami azt illeti, ma este lehet hogy rosszat fogunk álmodni mind a ketten. – Hát így köszönsz Louis bácsikádnak te kis cukorfalat?

-  Úristen, ez ijesztő volt! – rázta a fejét megrökönyödve Care, mielőtt köszöntötte az unokatestvérét. – Komolyan ezt az arckifejezésedet még sosem láttam!Remélem nem így szoktál a fiadra nézni!

-  Mi?Én?Soha! – nevetett fel Louis egy farkas vonyítására emlékeztető hangon. – Sziasztok, gyertek beljebb!Mi járatban? Csak nem lebabáztál Kat?

-  Ki babázott le? – kérdezte Niall a kanapéról, amikor beléptünk a lakásba. – Keresztapa akarok lenni!

-  Sziasztok! – köszöntöttem egy halvány mosollyal a szobában ülő társaságot. Érkezésemre az összegyűltek egyenként fordultak felém, ami kísértetiesen hasonlított a paparazzik kattogó fényképezőihez.

Rég láttam az ismerős arcokat összegyűlni, sőt a nappaliban fogadó látvány erős déjá vu érzést keltett bennem. Egykori lakótársaim fogadtak, megjelenésem különböző érzelmeket váltott ki belőlük és egyben belőlem is. Furcsa volt látni, ahogy a fehér kanapén Zayn terpeszkedik el régi szokásához híven cipőben és farmerben,valamint nála volt az elmaradhatatlan telefonja is,amivel élete minden apró mozzanatát megosztja a rajongóival. A srác mellől hiányoltam Perrie-t, a nemrégiben lila, majd pink végül természetes szőke hajú barátnőjét, de ahogy hallottam a kapcsolatuknak nem lesz vége, sőt most fog csak megerősödni. Niall a kanapé karfájára támaszkodva pillantott ránk, s az arcán láttam hogy egy pillanatig elgondolkodik megöleljen-e, végül eleget tett a szokásának és óvatosan átölelte a vállamat és megsimogatta Kourtney buksiját. Hope még most is, hogy nem dolgozik már a divatszakmában, kifogástalan megjelenéssel ült a konyhapultnál. Világos barna haja lágy hullámokban keretezte a haját, fehér blúzához tartozó színes zakóját egy méretes nyaklánccal kombinálta. Amint észrevett felnézett a telefonjáról és a kávés bögrét tartó kezével intett egyet.  Harry a kanapé sarkában párnák közt ücsörgött teljesen belefeledkezve a barátnőjével folytatott enyelgésbe. Sam most is irigylésre méltóan festett a rózsaszín mini ruhájában, bár kétlem hogy egy kiló sminkkel kelt fel reggel. Ahogy a társaságból kiváltak a régi tagok, mint Holly és én, úgy csatlakoztak újak is, akikkel eddig nem volt alkalmam találkozni.

Egy rövidre vágott frizurájú, fekete hajú lány gubbasztott az étkezőben, körülötte az asztalon hevertek papírok, könyvek és épp a laptopján pötyögött elmélyülten amikor beléptünk. Látszólag megzavarhattuk valami fontos dologban, mert amikor felnézett ránk egy pillanatig úgy tűnt még teljesen máshol jár az agya. Niall odament a lányhoz, majd kezét az övébe helyezve odakísérte hozzánk a barátnőjét.

-  Kat, Care, bemutatom Tiffany-t, a barátnőmet! – Főiskolai hallgató és most egy vizsgára készül, ami csak hetek múlva lesz! Az én kis stréberem – mutatott be minket egymásnak és a lány fülébe puszilt, amit nevetés követett. Habár külsőre nem is volt Holly kiköpött mása az alacsony termetével és a sötétebb színeivel, a viselkedése, a mozgása, a reakciói felidézték bennem Niall egykori barátnőjét. Pillantásomat ide-oda jártattam kettejük között, de nagyrészt a tekintetem az ír srácon időzött el. Az esküvőn még nem azon kesergett, hogy mennyire hiányzik neki Holly?Eddig tartott az iránta érzett szeretete? Ennyi erővel, ha volt ideje találni egy kiköpött mását a szőke hajú lánynak, simán vissza is hódíthatta volna. Mindegy, nem értek én a szerelemhez. A szám sarka azonban akaratlanul felszaladt, ahogy láttam, hogyan néz Tiffany a srácra. Kat Willows! – mutatkoztam be illedelmesen, mire Niall barátnőjének szemei elkerekedtek és hevesen bólogatni kezdett, bizonyára felismert. – Örülök, hogy találkoztunk! Ő itt pedig a kishúgom, akinek sürgősen szüksége lenne egy kis segítségre! – mondtam rémülten, szinte kiabálva, amikor Kourtney hirtelen rákezdett a bömbölésre, mert Louis hangos ordítással ráugrott a kanapén turbékoló szerelmes párra. – Hope! – szólítottam kétségbeesetten a barátnőmet, mert a baba arca egyre vörösebb lett a sírástól.

-  Add csak ide! – nyújtotta felém a kezeit az anyuka és óvatosan elvette Kourtney-t, majd halkan dudorászva ringatni kezdte a kicsit. – Megijesztett az a csúnya Lou bácsi, igaz pici? – gügyörészte Hope,de sokkal lágyabban, mint ahogy azt a párja tette. Csodát művelt, a testvérem alig egy perc múlva elhallgatott és csendesen, tágra nyílt szemekkel nézelődni kezdett a szobában. – Annyira cuki! – tátogta felém ragyogó mosollyal az arcán. – Louis, nem akarunk még egy gyereket? – nézett a barátjára, de arcáról rögtön lefagyott a vigyor, amint meglátta a srácot. Tommo, az egyetlen Tommo épp Harry lábáról húzta fel a nadrágot és kannibál vicsorra az arcán a szájához emelte a göndör srác vádliját. – Visszaszívom, elég egy gyerek!

-  Te hogy bírod így lenyugtatni ezt a bőgőmasinát? – hüledezett tágra nyílt szemekkel Caroline és úgy méregette Hope-ot, mintha valami űrlény lenne. - Hol van rajta a kikapcsoló gomb? – érdeklődött a menedzserem, mire nevetve a szememet forgattam. - Én sajnos nem találtam.

-  Ben tényleg Louis fia, ami egyet jelent a hiperaktivitással. Ezalatt a két év alatt megtanultam fél lábon állva, bekötött szemekkel is lenyugtatni egy csecsemőt – vont vállat az anyuka és a húgom rövid fekete tincseit kezdte simogatni. – Egyébként hogy hogy bejöttetek? Azt hittem dolgoztok. Kat, neked nem most kéne hazajönnöd Liam-el? - nézett ránk Hope és Niall is kíváncsian meredt ránk, miután barátnője visszasietett a tanulmányaihoz.

-   Hát, tegnap akadt egy kis bonyodalom – intettem a fejemmel a testvérem felé. – Anya…ő, nos. Szóval,hát,ugye mindannyian jól ismeitek és hát…hozta a formáját – vallottam be feszülten és a barátiam arca tanulmányozása helyett a padlóra meredtem. Magamban elkönyvelni a dolgot teljesen más, mint kimondani. Egy kívülállónak milyen érzés lehet hallani?

-  Bonyodalom? – kérdezte hisztérikusan nevetve Care és teátrálisan körülnézett. Az előző esti alvatlanság és stressz ma ideges feszültség formájában ütközött ki rajta. –Hol volt itt a baj? Probléma? Gikszer? Melléfogás? Milyen malőrről beszélsz, drágám? Egy gyereket varrtak a nyakamba, közben pedig tegnap este be kellett volna fejeznem a szerződést és most már rég a belvárosban kellene lennünk egy taxiban, ami bevisz minket a stúdióba!

-  Igen, rövidre fogva, azért jöttünk, mert kéne egy kis segítség – szögeztem le, mert láttam a többiek arcán, hogy nem értik miért ilyen szeszélyes ma reggel Care. – Vigyázni kéne Kourtney-re – kezdtem, de már láttam hogy semmi esély hogy segíteni fognak. Hope csak a fejét rázta, Niall elgondolkozva nézett a babára, Louis szemei felcsillantak, Tiffany épp csak felkapta a fejét de nem értette miről van szó, Zayn nem igazán figyelt, Harry és Sam pedig végre abbahagyták a smacizást.

-  Sziasztok!Jajj, de édes kisbaba! – kiáltott fel a szőkeség, úgy látszik csak most vett észre bennünket. Feltápászkodott a kanapéról Harry legnagyobb bánatára és a tíz centis magas sarkú cipellőjében a húgomhoz tipegett, aki újra rázendített. Nem csoda, ilyen korán én is megijednék egy agyon sminkelt libától.

-  Hát ti? – kérdezte rekedt hangon Harry, majd megköszörülte a torkát. Érződött, hogy nem lát minket itt szívesen még ha nem is lakik már itt. – Azt hittem már nem laksz itt, Kat.

-  Én is azt hittem rólad – reagáltam negédes mosollyal a beszólására. Éljennek a szakítás utáni, exek közti baráti alapú kapcsolatok. Juhú!

-  Kéne egy bébiszitter! – emelte fel a hangját Caroline, hogy visszaterelje a témát az eredeti irányba. Igazán hálás voltam érte a lánynak, mert ismerve magamat, ha a srác továbbra is kifiguráz biztosan nem hagytam volna annyiban. – És látva a te Sam felé való hajlamodat, vagy más szóval igényeidet, arra gondoltunk ha már úgyis ilyen jól vagy behatóan ismered a barátnődet, el kéne gondolkozni azon milyen lesz majd egy gyerekkel.

-  Mi? – fagyott le Harry arcáról a gunyoros maszk, helyét átvette az értetlen döbbenet, miután megértette mit is mondott a lány. Erre nyilvánvalóan nem számított a menedzseremtől. El ne felejtsek egy pacsit adni neki a beszólásáért! A volt barátom nem számolt az elhangzottak következményével, vagyis azzal, hogy a drága párja ezt egy célzásnak veszi és a nyakába ugrik a macikám kiáltásokkal.

-  Komolyan, macikám? Feleségül akarsz venni? – ugrándozott Sam, mire nekem is automatikusan lefagyott a mosoly az arcomról, de sikerült gyorsan visszarendeznem a vonásaimat. Még egy esküvő? Harry képes lenne elvenni ezt a lányt, az örök szoknyapecér megállapodna ilyen fiatalon? Ez hülyeség. De ha bekövetkezne, remélem, arra nem fognak meghívni. – Te is ilyen babucikat akarsz? – kérdezte hitetlenkedve örömkönnyekkel az arcán Samantha, tenyere közt Harry ijedt arcával. Egy heves csók után a lány boldogan fordult felénk. –Persze hogy elvállalja a macikám, vigyáz ma a picire!

-  De édes, én… - próbált tiltakozni, de a barátnője egy pillantással beléfojtotta a szót, még szerencse hogy nekem háttal állt, az arcától én biztosan elnevetném magam. Harry azonban se szó se beszéd, kihúzta magát és komoran bólintott ránk sem nézve.

-  Rendben – szűrte a fogai közt. – A vigyázok ma a gyerekre.

A beleegyezése teljesen ledöbbentett. Mégis hogy hajolhatott annak a buta libának az akaratára? Komolyan szereti ezt a lányt? Más esetben jót röhögne a fiúkkal és inkább fizetne egy bébiszittert, semhogy egy egész napra össze legyen zárva egy csecsemővel. Hova lett az a régi srác, aki mindig a saját feje után ment? Mi lett azzal, akibe…Felnőtt. Megváltozott, ahogy én is. Ahogy mindannyian. Végignéztem a többiek arcán, azokon akik egykor bármikor kaphatóak voltak egy kis meggondolatlanságra, kalandra és felelőtlenségre. A felelőtlenség. Bal kezemmel automatikusan megérintettem a jobb csuklómon lévő apró tetoválást, ami már szinte hozzám nőtt és nem akartam tőle megválni. ha rákérdeznek nem a valódi okot szoktam megmondani, a személyt akinek ugyanilyen van még most is a kezén, mindig hazudtam valamit. Fiatalságot, bulizást, barátságot vagy valami hasonlót szimbolizál. Az igazi jelentősége azonban mára elvesztett számomra, Harry-vel együtt.